VISSZATEKINTÉS A MÚLTBA ᵇⁱⁿˢᵘⁿᵍ [✔]

174

Mint mindig mindenben; az ellentétek vonzzák egymást. Ahogyan a szerény ember a beképzeltet, a jószívű lélek a kőszívűt, s a legmélyebb pont kívánja, hogy egyszer a csúcspontra térjen. Ahogyan a két főhősünk, az elején büszkének, mérhetetlenül önteltnek tűnt Changbin vágyik az alázatos, félénk Jisungra, s ők ketten egyre inkább vonzódnak egymáshoz. Kiegészítik egymást, és együtt vállnak egésszé.

Ahogyan a mondás tartja: "A gazdag ember szív nélkül is csak egy nyomorult koldus."

Az ember minden igaznak vélt értékét, a leginkább számító kincset: a pénzt úgy szerzi - egyedül megdolgozva érte vagy más kárán; másból kicsikarva -, hogy elnyomja a fontosabb dolgokat: az emlékeket és a szeretet, a törődést, a kedvességet és a családot. Pedig igazából az emlékeket is maga gyűjti, csak az nehezebb, ha nincs elég impulzus, és egyedül nem jön létre annyira biztos memóriafelhő, ami érdemleges. Azonban megszerzi, s tudjuk jól, hogy amit az ember szerez, az eleven tulajdon, amely nem függ az uralkodó vágy, a tömeg, a pénz, a többi ember kénye-kedvétől, a tűz, vihar, szél veszélyétől, hanem örökké megmarad. A végső leheletéig. Mígnem valaki elveszi. Akarva vagy akaratlanul.

Azonban a visszaszerzett emlékek, legalábbis Jisung esetében egészen megterhelőek. Akarata ellenére bukkan fel egyszerre a rossz és a jó. A kész káosz. De még ebben is képes keglátni a pozitívumot; így legalább tudja, hogy mit kell önakaratból elfeledjen. Az pedig felemelő érzés lesz, hogyha felesleges és terhes dolgoktól megszabadul. Pont időben. (Ez szarkazmus – csak gondolatban.)

A felesleges, fájó, roncsoló tényezőknek olyan hamar kell búcsút mondani, amilyen gyorsan csak lehet. Hiába fáj a fájdalomnál is jobban, hiába érződik utána az űr, hiába, hogy elveszettség lesz úrrá rajta, akkor is meg kell tenni. Hiszen utána a lelke szabaddá válik, mint egy madár. Bár tudja, hogy a szabadság illúzió csupán. Amíg nem létezik számára börtön, addig nem lehet szabad. A szabadságnak pedig ára van. Jelen esetben emlékek és idő.

Changbin most is jól tudta, hogy az ember nem várhat valami nagy csodára az út végén, mert ha nem az lesz, amire vár, csalódni fog. Éppen ezért nem várt nagy dologra, inkább valami kisebb boldogságra, ami eredetileg ott várt rá egész végig az orra előtt. Han Jisungra, a számára legnagyobb boldogságot jelentő emberre. (De magasabb nála a fiatal, így kitakarta a látómezejét, ezáltal nem vette észre.)

– Minde oké? – törte meg a csendet Jisung kissé feszülten. Túlságosan elragadtatták az elméletek, a múlt és minden egyéb. De sikerült visszajönnie a jelenbe. A meeting terem egyik fotelében ültek, és nézték a többieket, akik örömködve beszélgettek egymással. Elnézve a társaságon, csupán ők ketten voltak azok, akik mélyen a gondolataikba menekültek, s szó nélkül meredtek a semmibe.

– Persze – válaszolta Changbin, ahogy hozzá hajolva egy csókot nyomott a szájára. Jisung csak elmosolyodott. Boldog volt. Mérhetetlenül örült ennek a napnak, ami hivatalossá vált: egy év múlva ugyanígy találkoznak majd és megünneplik a barátságukat. A szerelmüket.

– Ideje, hogy meghaljon egy részem, nem gondolod? – folytatta a gondolkodást továbbra is, csak most hangosan. Nem bírta magában tartani, ahogy sok más gondolatot sem. Úgy érezte, ennyivel tartozik az idősebbnek, nem vonhatja meg tőle.

– Hm? – hümmögött értetlenkedve az idősebb. Kíváncsian tekintett rá. Mélyen a tekintetében, mint mindig, most is ott bujkált a mérhetetlen szerelem, amit a másik iránt érzett.

Nem olyan nagy ügy meghalni. Főleg akkor nem az, ha előtte az ember nem is élt. Jisung olyan részétől akart megválni, ami nem tartozott hozzá sosem. Jól tudta, hogy az emlékezet legjobb része gyakran a feledés.

– Hé, Hyungok, ne ott enyelegjetek – ordította el magát Jeongin, aki a terem közepén táncolt, Felix-szel az oldalán. Őrültködtek, ölelkeztek és élvezettel ringatóztak a zene dallamára. Kicsi Jeonginnek eszébe jutott a délelőtti kemény csata, ami pont ebben a helységben folyt le: Jisunggal próbálták minden erejüket bevetve átrendezni a helyet; kipakolták a székeket meg az asztalt. Nagy teret kaptak így, ahol bármit véghez tud vinni egy kisebb csapat.

– Gyertek ti is táncolni!

– Én nem tudok táncolni – ingatta a fejét Changbin egyből, de most Jisung nem hagyta annyiban. Felrángatta maga után és a Jeonglix páros mellé húzta.

A karjait a csípőjére helyezte, míg ő átkarolta Changbin nyakát. Elkezdtek ütemre ringatózni egymás karjaiban. A zene halk volt, amolyan nyugtató hatású, túlságosan romantikus. Éppen ezért volt jó a számukra.

– Jól csinálod pedig – mosolyodott el Jisung, megcáfolva a sötét hajú véleményét, miszerint ő alkalmatlan a táncra. Aljas hazugság! Érezte a zsigereiben a lépegetés minden apró titkát, és tökéletesen hajtotta végre. A fiatalabb dicséretétől Changbin igencsak zavarban érezte magát. Annyi év után is képes volt ezt kihozni belőle.

Mélyen egymás szemébe bámultak, és szó nélkül közölték a szeretetüket. A szeretetet, melyet éveken keresztül muszáj volt magukban tartaniuk. A vágyat, mely még mindig ott él bennük a vadabb éjszakák után is.

Készen álltak egy közös jövőre. Egy olyanra, melyben szerepel jó és vele együtt rossz is, de most legalább együtt vannak. Együtt viszont képesek bármire, legyőzni a legrosszabbat, átvészelni az emlékvesztést, a mellkasi- és fejfájdalmat, a karambolt és a boldogságot.

vége