VISSZATEKINTÉS A MÚLTBA ᵇⁱⁿˢᵘⁿᵍ [✔]

165

Changbin lassan – szinte csigalassúsággal – vezetett a fiatalabb házához vezető úton, hátha észreveszi valahol a járdán vagy bárhol máshol. Nagyon remélte, hogy erre nem kerül sor, és bízott benne, hogy Jisung csak elaludt a nappalijában lévő kanapén.

Már lassan eltelt három óra is azóta, hogy utoljára írtak egymásnak. Bármi történhetett vele, vagy éppen semmi, de persze, az ember ilyenkor mindig a legrosszabbra gondol.

Megállás nélkül a járdát pásztázta, szinte gurulva kémlelte az utcákat, hátha észrevesz valamit. Ezzel nem volt éppenséggel a többi sofőr kedvére, ígyhát minden második autó dudált, hogy haladjon már. Changbin összeszedte a legtöbb hidegvérét, és megpróbált nem idegbe jönni, hogy akár összetűzésbe keveredjen valakivel.
Mikor az egyik kereszteződésnél elkanyarodott, az utcai lámpa alatt feltűnt neki egy eltérült alak.

Bízott benne, hogy nem Jisung lesz az, de amint leállította az autót és kiugrott belőle, megismerte a fiatalabbat. Rohanni kezdett a fekvő alakhoz, majd odaérve letérdelt mellé.

– Jisung! – kiáltotta, ahogy rázogatni kezdte a vékonyka testet. Tudta jól, hogy felesleges, csak nem akart foglalkozni vele. Nem akart beletörődni, sem felfogni az egészet. A világos hajúnak már kék színű volt az ajka, s mindene jéggé volt fagyva.

Changbin reszkető kézzel próbálta meg kitapintani a pulzusát. Néhány elképesztően rohanó másodperc után sem érzett semmit. Azonban az első legördülő, óriási könnycsepp után megérezte a gyenge szívdobogását.

Óriási szikla gurult le a szívéről. Megkönnyebbült, de még mindig nagyon aggódott a másik épsége miatt.

Lehámozta magáról a kabátját és a vékony test köré csavarta, hogy ezzel felmelegítse valamennyire. Kapkodva az (otthont nyújtó) karjai közé vette, és felemelve Jisungot elindult a kocsiig.
Az utasfülkében feltekerte a fűtést, hogy a fagyott test időben elkezdjen kiolvadni.

Ahogy végre valahára hazaértek, Changbin ordítani kezdett a bejárati ajtó előtt, hogy Johnny nyisson ajtót. Miután ez megtörtént, Jisung könnyű testét a nappaliban elhelyezkedő óriási kanapéra fektette.

– Jisung, kérlek, ébredj fel – sírta Changbin, miközben a fiatalabb arcát a két keze közé fogta. Ijesztően fehér volt, már közelített a kék színhez, amiről a fagyhalál jutott eszébe az idősebbnek.

Nem tudhatta, hogy Jisung hány perce, akár órája feküdt ott a semmi közepén. Azt sem tudhatta, hogy hány ember sétált el mellette úgy, hogy levegőnek nézték őt.

Hát ennyit érne az emberi élet?

Mielőtt erős zokogásba kezdett volna, Jisung lassan és óvatosan felnyitotta a szemhéjait. Changbin automatikusan nyomta az ajkait a fagyott ajkaira.

– Jisung, édes istenem... – suttogta Changbin gyengéden, kétségbesetten, könnyben úszott szemekkel. Nagyokat szuszogva a homlokát Jisungénak döntötte.

– Changbin – nyögte ki Jisung nagy nehezen, még mindig kábulva a hidegtől. Remegett. Azt már nem tudja senki sem, hogy a hidegtől vagy a félelemtől vagy valami teljesen más dologtól.

– Jézusom, annyira megijesztettél – morogta Changbin könnyekkel küszködve. Örült, mint valami őrült, hogy a másik felébredt. A szívéről az egész, megmaradt szikla esett le, mintha a mellkasa megszabadult volna egy erős szorítástól.

– Csókolj meg. Csókolj meg újra, kérlek... – suttogta Jisung elgyengülve. Az arca vöröslött a hirtelen melegtől, a végtagjai pedig nagy nehezen olvadásnak indultak.

– Mi-micsoda? – lepődött meg Changbin, de a fiatal egyből elhallgattatta. A remegő akjait az idősebb telt, puha ajkaihoz préselte. Egyikőjük sem gondolta, hogy ez megtörténik majd, és azzal sem számoltak, ami utána következett.

A sötét hajú hagyta, hogy a nyelveik őrült módon táncoljanak egymással. A karjai Jisung vékony dereka köré fonódtak, a hideg ruháihoz simult, hogy közelebb tudja vonni őt magához.

– Jisung – lihegte Changbin egy picit eltávolodva tőle, összehúzott szemekkel méregette a másikat –, mi történt?

– Emlékszem. Mindenre emlékszem.

– Ezt hogy érted? – kerekedett el a szeme meglepetten. A félelem hamar hasított belé, s rettegni kezdett Jisung reakciójától. Utálni fogja, ugye?

– Emlékszem, hogyan találkoztunk egymással a középiskolában. És emlékszem, hogy az anyukád rákban szenvedett, aztán meghalt és te- annyira szomorú voltál, mégsem adtad fel – mondta Jisung szomorúan mosolyogva, mélyen Changbin szemébe bámulva. – Emlékszem, miként szerettem beléd, és emlékszem az összes estére, amit nálatok töltöttem. Emlékszem arra is, hogy apukád sokszor bántott téged.

– Ne- ne folytasd – sírta el magát Changbin újra. Életében nem sírt még ennyit és ennyire nagyon. Jisung apró keze reflexszerűen mozdult, és már le is törölte a forró könnyeit.

Furcsa mód Changbin örült, de nem őszintén. Nem hitte el, hogy ez a valóság.

– De még van jó sok, ami eszembe jutott. Mint például, hogy milyen volt veled élni, mikor engem elhagytak a szüleim. És akkor emlékszem még arra is, hogyan találkoztam Channal, milyen volt vele randizgatni, és nagyon jól tudom, hogy bántott engem, amikor csak tudott, ahogyan arra is, hogy olyankor hozzád rohantam. Emlékszem az autóbalesetre, és... ígérem, hogy nem haragszok rád. Csak rosszul esett, amiket mondtál és-

– Nagyon sajnálom, Jisung. – Changbin próbálta megölelni a fiatalabbat, de ellökte magától. Zavarodott volt, ahogy próbálta összeszedni az összes emlékét az elmúlt évekből.

– Légyszi, Changbin, ne sajnáld! Minden, amit tettem és éreztem irántad, az szeretet volt. Legjobb barátok voltunk. Miért hazudtál nekem Channal kapcsolatban? – értelenkedett Jisung. Ezt az egyet nem sikerült összeraknia, és ezzel az eggyel majdhogynem feltépte a majdnem begyógyult sebeket. – Még mindig azt mondod, hogy megcsalt engem, pedig én nem hiszem... És aznap este azt mondtad, hogy használhatatlan vagyok...? Mit csináltam? Miért hagytad, hogy karambolózzunk?

– Sajnálom, mindent elrontok – sírta Changbin hangosan. Már éppen eléggé elveszett volt, mégis a lehető legmesszebbre akart rohanni.

– Hagyd abba a sírást! – A fiatalabb hangja is fájdalmasan csengett. Fájt neki így látni a másikat.

– Nem hazudtam. Most sem hazudok. Chan újból megcsalt Minhóval. Higgy nekem, nem hazudok – könyörgött Changbin összeszorított ajkakkal. Annyira leírhatatlanul reménykedett, bízott abban, hogy most minden másképp fog történni.

– Minhóval? – kérdezett vissza Jisung hitetlenkedve, a sötét hajú pedig csak bólintott.

A kiolvadt ajkú nevetni kezdett. Rázta a fejét, és mérhetetlenül elárulva érezte magát. Mindeközben nem akart hinni. Nagyon nem.

– Hazudsz!

– Nem... – motyogta Changbin lehajtott fejjel. Nem bírt a másik szemébe nézni, azokba a dühtől csillogó szemekbe.

– Elmentem – morogta az orra alatt. Felpattant a kanapéról és vissza sem nézett.

– Ne- Jisung, várj, először melegedj fel, meg fogsz fázni! – kérlelte Changbin összetett kézzel, ahogy utána sietett. Nem engedhette ki az ajtón.

– Ne érj hozzám! Azt mondtam, hogy nem vagyok mérges, de most nagyon felbasztál. Engedj el!

Jisung ingerülten kilépett az ajtón, ami mögötte hangos csapódással bezárult. És a fiatal eltűnt mögötte. Megint.

––––
becsaptam egy hangulatban - lényegében majdnem nem (lol) - ideillő zenét.
tudom, hogy idegesítő ez a sok rész, de mindjárt vége és megszabadultok ettől!