VISSZATEKINTÉS A MÚLTBA ᵇⁱⁿˢᵘⁿᵍ [✔]

117

Az idő csak úgy telt. Szinte már lépést sem lehetett vele tartani, és már majdhogynem elfelejtődött, hogy Jisung és Chan összejöttek. Legalábbis a "szerelmes pár" számára annyira berögzült a mindennapos találkozások és a különböző helyekre való kimozdulások – randevúk –, hogy elfelejtették elmondani olyan embereknek, akiknek jó lett volna.

Ígyhát az irodában a munka azóta csendben telt, hiszen Changbin nem tudott erről a tényről.

Az asszisztens nem is gondolt rá, eszébe sem jutott, hogy talán mégiscsak illenne elmondania. De végülis csak a főnöke, nem? Nem tartozik magyarázattal, még azok után sem, hogy csókolóztak egymással és igencsak vonzódnak egymáshoz.

– Hyung! Ide tudsz jönni, megnézni ezt a fájlt, hogy biztos jó-e? – szólalt meg Jisung hirtelen felnézve a munkájából. Már lassan húsz perce szórakozott vele, és azt érezte, hogy ha nem lesz jó, akkor kiugrik azon a szép nagy ablakon, ami vele szemben elfoglalta az egész falat.

Changbin csak hümmögött válaszként, majd felállt a székéből és mögé sietett. Áthajolt a fiatal válla felett, hogy megnézhesse, miről beszélt. – Ez így teljesen rendben van.

Ezzel mintha helyrehozta volna az egész problémát; Jisung lenyugodott és elvetette az ablakos ötletet. Changbin azonban még nagyon gondolkodott valamin, és mielőtt visszaindult volna az asztalához, hamar egy csókot lehelt Jisung orcájára.

– Együtt vagyok Channal – suttogta Jisung az orra alatt. Changbin érintésétől teljesen elgyengült, de csak azért is oldalra pillantott rá, hogy a szemébe tudjon nézni. – Nem tudtad?

– D-de tudtam – makogta az idősebb. Próbált semlegesnek tűnni, keményen bámult a másik szemébe, mintha nem most hallotta volna először. Belül azonban teljesen összetört. – Boldog vagy?

– Igen! Nagyon szerelmesek kellett legyünk a múltban, mert most úgy érzem, lassan visszanyerem a régi önmagam. Vele együtt a múltamat is. Meg Chant – mondta boldogan Jisung az arcán óriási mosollyal. A sötét hajú kínosan mosolyra húzta a száját.

– Miért nem mész haza előbb? – kérdezte Changbin egyre inkább gyengülő testtel. Felegyenesedett az asztalától, és erőltetett mosollyal nézett rá.

– Tényleg? – villanyozódott fel Jisung tizedmásodpercek alatt. Majdnem kiugrott még a gurulós székéből is.

– Aha. Nincs mit csinálnod. Majd... én befejezem – vont vállat lazán, mintha minden oké lenne. Pár lépést hátrált, és onnan nézte végig, hogy Jisung kapkodva tálcára helyezi a gépen a megnyitott alkalmazásokat.

– Köszi – kiáltotta boldogan a fiatal, felpattant a székből és már ki is száguldott az irodából.

Ahogy becsapódott az ajtó, Changbin lábai egyből felmondták a szolgálatot. Meg kellett kapaszkodnia az asztala szélében, nehogy összegörnyedjen a padlón.

Borzasztóan mérges volt. És szomorú.

Chan bántotta Jisungot... és újból meg fogja tenni.

A könnyek iszonyú tempóban gyülekeztek a szeme sarkában.

Megütötte az öklével a falat. Újra, újra és újra. Egészen addig folytatta, míg vérezni nem kezdett a keze, míg be nem lepte az teljes öklét és végig nem folyt az alkarján.

Boldoggá akarta tenni Jisungot, de megint csak elrontotta az egészet. Minden ő hibája. A fiatalabb újból meg fog sérülni.

Megint megütötte a falat.

És megint. Nem érdekelte, hogy már a ruhája alá is bepofátlankodott a szépen vöröslő vére.

Zokogva csúszott le végül a fal mellett.

– Sajnálom, Jisung. Megint elbasztam – szipogta a szemét törölgetve. A fejét hátradöntötte a falnak és bőgött, sírt, zokogott, mintha nemsokára tényleg bekövetkezne az apokalipszis.

─
hey!
talán visszatértem, talán nem... de talán csak azért, hogy ezt a történetet befejezzem és tényleg eltűnjek örökre. (majd ez a sztori után tuti!)

just kidding.
sose szabadultok meg tőlem::::)
vagy mégis?

(de igen)