VISSZATEKINTÉS A MÚLTBA ᵇⁱⁿˢᵘⁿᵍ [✔]

106

Le sem írta az üzenetet Jisung, már hallotta is, hogy dudálnak a ház előtt. Meglepődött, de a kíváncsisága felülmúlta az összes érzését, így sietősen magára kapott egy dzsekit, majd kirohant a(z alig) fagyos hidegbe.

A sofőr felőli oldalról Chan integetett neki hevesen, az arcán vigyor terült el. Úgy érezte, hogy nyert ügye van. Jisung megborzongott, ahogy újból eszébe jutott, hogy valami negatív; rossz érzés fogta el Channal kapcsolatban még az irodában.

Mégis vállat vonva pattant be az anyósülésre, és hagyta, hogy elszáguldjanak valamerre.

– Szóval... mondd csak – szürcsölte pár perccel később Jisung a kedvenc kávézójában egy csészéből az eszpresszó macchiatót –, mik voltunk mi egymásnak?

– Mi... Szerelmesek voltunk. Egymás szerelmei – Chan egy óriásit sóhajtott, ahogy a fiatalabbra vezette a tekintetét, majd kedvesen elmosolyodott. Tisztának tűntek a szavai, a mosolya viszont kételyeket keltett a fiatalban.  – Két teljes évig randiztunk, aztán volt bátorságom megkérdezni.

– Tényleg? – kérdezte Jisung erőltetett mosollyal az arcán. Az ausztrálra nézett, és elcsodálkozva vette észre az arcán megjelenő gödröcskéket. – Tényleg aranyos vagy, értem is, hogy miért szerettem beléd. Mondd csak, milyen voltam akkoriban?

– Mindig is megértő, kedves és aranyos voltál, Jisung. Néha hiperaktív, de legtöbbször boldog és hangos. Nagyon szerethető voltál... Jisung. Mindenbe beleadtad szívedet, lelkedet. Oh- istenem, annyira hiányoztál – mosolygott Chan szomorúan. Ez valódinak tűnt.

– Wow. Te talán- – kezdett bele a fiatal eltátott szájjal, de megelőzték.

– Még mindig szerelmes vagyok beléd? Igen – válaszolta Chan komoran. A hangja szörnyen fájdalmas volt. Jisungnak borsózott a háta a déjà vu érzésétől.

– És mi a fájdalom, amit érzek veled kapcsolatban? – kíváncsiskodott Jisung, ahogy előrehajolt és a tenyerébe ejtette az állát.

– Érhető, hogy nem emlékszel, mivel egyik éjjel néhány évvel ezelőtt karamboloztunk. Az én hibám volt az egész... – nyögte ki Chan, úgy hangzott, mint aki menten elbőgi magát.

– Te is megsérültél? Te sem emlékeztél semmire egy ideig? És most? – kérdezősködött továbbra is belelendülve a témába. Többet szeretett volna megtudni a múltról, amitől annyira sajog a feje.

– Nem, nekem nem lett komolyabb bajom. Nem- Te nem kötötted be magad. – Az ausztrál szőke végül kifújta a levegőt. Úgy érezte magát, mint aki egy vallatás közepén van, ezért nehezére esett beszélni. A történtek nagyon megviselték.

Jisungnak eszébe jutott Changbin, aki mindig kéri, hogy kösse be magát.

– Oh. Uhm... Tudod- ki volt nekem Changbin? – nyögte ki végül a nehézkesen megfogalmazódott kérdést.

– Nagyon régóta barátok voltatok. De aztán... vannak dolgok, amikre nem emlékszem pontosan – motyogta Chan lehajtott fejjel. Sejtette, hogy Jisung fel fogja hozni Changbint, hiszen fontos része volt az életének. Viszont jobbnak tartotta, hogy nem mondja el a teljes igazságot. – Veszekedtetek néha azért, mert mi összejöttünk.

– Uh... hát köszi, hogy elmondtad.

– Nagyon hiányoztál – mondta Chan alig hallható hangon, mélyen Jisung szemeibe bámulva. 

– Azt hiszem- Te is hiányoztál nekem, Chan – makogta az orra alatt Jisung. Hagyta, hogy Chan megfogja a kezét, és apró csókokat hintsen az ujjperceire. Úgy érezte, hogy mindjárt meghasad a szíve, ha továbbra ezt a szomorú tekintettel rendelkező fiút kell bámulnia. Szerette volna újból mosolygásra bírni, hogy ismét láthassa azokat az aranyos gödröcskéket.