Our Deviant Life: We are not church burners...! (ÁTÍRÁS ALATT)

HIBÁS! ÁTDOLGOZÁS ALATT!

Nem sokkal később bejött a matek tanárnő, Mrs. Margaret és megkezdődött az első óra. Telt az idő, jöttek az órák egymás után. Nem igazán tudtam figyelni az anyagra, mert végig azon gondolkodtam, hogy mi történt Maxszel, Oscarral és Joshhal. Az egész iskola időt zombiként éltem meg. Fizikailag jelen voltam, de az eszem teljesen máshol járt. Felzaklatott a tény, hogy nem tudtam mi van a többiekkel. A barátaimmal, akik mindennél fontosabbak számomra, akikkel együtt nőttem fel, együtt zenéltem, együtt jártam koncertekre. Általában minden lépésükkel tisztában voltam, és most semmi. Sötétség és homály a hol létükről. Legalábbis számomra.
Richie egész idő alatt hallgatott annak ellenére, hogy már szinte térden állva könyörögtem neki, hogy mondja már el, hogy mi a helyzet. Látszott rajta, hogy aggódik valami miatt és mintha még bűntudat is lett volna az arcán, de nem mondta el. Nem engedett. Valószínűleg élvezte, hogy ilyen esetlennek és nyugtalannak lát. Határozottan szórakozott rajtam. Kiélvezte a szituációt és esze ágában sem volt könnyíteni a helyzetemen. Amikor látta, hogy feladtam; az arcán egy önelégült és diadalmas mosoly csillant fel. "Tipikus Richie..."

-Hektor! Akkor jössz vagy sem?-kérdezte Richie türelmetlenkedve, miközben tenyerével az asztalra csapott.
-Már öt perce be van csengetve, te meg itt bámulod a falat, mint valami idióta!-magyarázta, és félre sepert egy szemébe lógó szőke haj tincset.
Mikor hozzám szólt, azt sem tudtam hol vagyok. "Le járt volna a nap?"-értetlenkedtem. Nem emlékeztem semmire az egész napból. Se az órákra, se az ebédre. Pedig lejárt mára az iskola. Semmi emlék. Tisztára mintha beszívtam volna. Bár azon sem csodálkoztam volna. Richieből az is ki telt, hogy belekever valamit a vizembe.
-Jó jó. Nyugi haver, megyek azonnal. De most meg mi ez? Egész nap hozzám se szólsz, most meg háborogsz! Mi a franc van már?-érdeklődtem kissé én is ingerülten és zavartan miközben egyre jobban tudatosult bennem, hogy szinte semmire nem emlékszem a napból így arra sem, hogy beszéltem-e vele egyáltalán.
-Hát...-kezdett bele, és eltűnt az arcáról a jó kedv.
-Gyere velem.-mondta és megfogta a csuklómat, majd habozás nélkül erőszakosan, egyben kissé játékosan elkezdett rángatni kifele az osztályból.
-Várj egy percet! A táskámat nem hagyhatom itt!-téptem ki magam a szorításából, a padhoz visszalépve.
-Jó! Csak gyere már mert lekéssük a látogatási időt!
-Hogy mit?
-Gyere már. Mindent elmondok...csak, csak várj egy pillanatig. Mármint ne várj. Siess!-utasított és hevesen kiviharzott az osztály teremből, engem meg sem várva.

Rohanva mentünk végig a folyosón. Olyan őrült tempóban haladtunk, hogy kioldódott a fűzőm amit minden bizonnyal, szokásomhoz híven, szerencsétlenül kötöttem be. Miután háromszor elkérdeztem, hogy:
"-Richie, mégis hova rohansz?"-és még mindig nem állt meg és nem is válaszolt, megtorpantam. Szúrós pillantást vetett rám, de nem szólt semmit. Aztán belekezdtem:
-Mit művelsz? Nem megyek sehova ameddig nem magyarázod el, hogy mégis mi a franc folyik itt!-szóltam végül rá. Miközben a válaszra vártam, lehajoltam bekötni a bakancsom fűzőjét. Hamarosan választ kaptam, de nem éppen attól akitől vártam.
-Nézzétek a köcsög rockereket! Az egyik üvöltözik mint egy állat, a másiknak meg már sajnos VALAKI-hangsúlyozta ki a szót- előttem beverte a képét. Idióták. Hogy rohadnátok meg.-hallottam rövides időn belül a meglehetősen szívderítő szavakat, amit harsány nevetés hullám kísért. Tudtam, hogy kikkel fogok szembe kerülni amikor felnézek. Nagyon nem volt hozzá kedvem, de végül felkellett állnom, mert nem maradhattam az iskola zárásáig térdelve a csempén. Ez a beszélgetés elkerülhetetlen volt. "Greg meg a bandája... Donald, Eric és Martin. Már csak ez hiányzott. De most valahogy... minden más. Kevesebben vannak mint szoktak lenni. Most csak négyen. Nem kilencen, mint álltalában. És a kilencből is a négy "gyengébb"... De miért? Mi történt a többiekkel?"-gondolkodtam értetlenül.
Nehezemre esett közömbösséget mutatni, mivel már Richie is felhúzott. Nem tudtam, hogy higgadtan végig tudom-e vezetni a beszélgetést, kulturált módra, de azért megpróbáltam mert tudtam, hogy a higgadtság húzza fel a legjobban.
-Figyelj Greg. Nem ártottunk nektek semmit, mégis folyton bajod van. Nem unod már a folyamatos konfliktust?-kérdeztem. Közben Richiere pillantottam aki fehérebb volt a mögötte álló falnál. Kissé megijedtem, mert Richie általában nem ilyen gyáva. Soha nem félt Greg bandájától... mégis mit történt? Aztán vissza néztem Gregre; annyira gyűlöltem, hogy a puszta látványától is képes lettem volna kivájni a szemeit. Vagy a sajátomat. "Csak ne kelljen sok ideig néznem..."
Annyit tudtam kiolvasni az ocsmány patkány pofájából, amiből mindig értelmetlen bamba tekintettel nézett ki, hogy eléggé meglepték a szavaim, de ennek örültem. Elég volt ránézni és máris tudta az ember, hogy Greg értelmi szintje nem igazán haladja meg egy bandás polót hordó poseréét. Láttam rajta, hogy gondolkozik mit mondjon, és mivel tudjon visszavágni ami speciel nem lenne olyan szánalmas mint ő maga. Figyeltem ahogy beletúr a felül meghagyott hosszú fekete zsíros, "tömeg" hajába, amit mindenki hordott akkoriban. "És a metalheadek ápolatlanok..." Aztán elnéztem a válla felett. Feltűnt, hogy a csapata többi tagja felszívódott Richievel együtt. Amikor látta, hogy nagyjából körvonalazódik bennem a helyzet, a szemembe nézett és alattomosan elvigyorodott.
-Greg. Mondd el, hogy mit akarsz és vessünk ennek az erőfitogtatásnak véget. Én nem akarok balhét. Nem akarok erőszakhoz folyamodni. Biztos vagyok benne, hogy normális emberek módjára is megtudnánk az ügyet beszélni. - mondtam még mindig a kelleténél nyugodtabban, de éreztem, hogy ha nem fejezi be hamarosan, a verekedés elkerülhetetlen lesz, amit nem igazán szerettem volna. Minél hamarabb kellett cselekednem, mert Richiet elvitték és valószínűleg nem teázni szeretnének vele.
-Mert ha nem, mi lesz? - vágott vissza.
-Meg fogtok verni? Vagy te egyedül állsz nekem? Úgysem lennél rá képes! - pofázott - Őt hidegvérrel megölted. De rám meg képtelen lennél kezet emelni. - sziszegte, majd váratlanul gyomor szájon ütött. Meggörnyedtem a fájdalomtól. De az ütésnél a szavai még jobban fájtak. Jobban mint huszonhárom kés szúrás.
-Most szépen elintézik a többiek a szőke kis csajodat. -mondta gúnyosan és bármi figyelmeztetés nélkül belerúgott a sípcsontomba teljes erejéből. Belém hasított a fájdalom. A derekamban is éreztem. Azonnal térdre estem.
-Ha tudnád, hogy hogy vártam ezt a pillanatot. Most kibaszottul megdöglesz. Ti sem úszhatjátok meg ketten! A többi is miattad szenved! Tudd meg! Miattad! - üvöltött könyörtelenül és mégegyszer belém rúgott, amitől oldalra fordultam. Egymás után érték a testemet a tompán hangzó rúgások. Egy, kettő, három... Már számolni sem tudtam. A bordáimat a fejemet, ahol csak lehetett ott ütődött nekem a fekete deszkás cipő gumiból készült orra. Elfogadtam. Nem akartam felállni. Azt akartam, hogy ott haljak meg. Igaza volt. Megöltem. Bünhődnöm kell érte.

Magzat pózba húztam össze magam, hogy minél kisebb felületen tudjon rugdalni. A testem minden pontja kisugárzóan fájt és egyre többel bővült. Az elmém elborult. Hagytam egy pillanatra, hogy magába szívjon a bűntudat és a gyász, amik ellen oly' sokat küzdöttem még évekkel ezelőtt. Hagyni, hogy a sok harc és ezekbe fektetett energia a semmibe vesszen. Egy idióta által. Aztán rájöttem. Én voltam az idióta! "Rajta nem segíthettem. De Richiet még megmenthetem!"

Éreztem, hogy Greg már nem rúgdos olyan erősen és kitartóan mint percekkel ezelőtt. Fáradt volt. Ez vált az előnyömmé. Csak az alkalmas pillanatra vártam; amíg Greg rúgdosásai végleg abba nem maradtak és nem hallottam, amint a léptei távolodnak tőlem.
Minden akaraterőmet össze kellett szednem, hogy a nagy fájdalmak ellenére valahogy mégis fel tudjak tápászkodni. Azonnal megszédültem, amint lábra kerültem. Hasogatott a fejem, a lábam, egyszerűen mindenem. De mégis megkellett tennem. Csak Richie lebegett a szemem előtt amint itt verik halálra valahol az iskolában.
Először bizonytalan, ingatag léptekkel indultam meg Greg egyre távolodó alakja felé. Magam sem értettem, hogy mégis hogyan, de egyre biztosabban ment minden egyes lépés. A fájdalom mintha köddé vált volna. Nem éreztem semmit belőle. Erőt vett rajtam a düh és mégjobban felgyülemlett bennem az adrenalin.

Martinéknak sikerült feltápászkodniuk és teljes erőből verni kezdték a hatalmas ajtó üvegét, miközben követelőztek és az anyánkat szidták.
-Ez kéne? -lengette Ritchie az orruk előtt a kulcsot, hergelve őket a végtelenségig.
-Eressz ki innen te geciláda!-üvöltözött Eric miközben az ajtónak feszült és rángatta a kilincset.
-Nem jó válasz, barátom.-mondta Ritchie miközben kinyitotta az egyik szekrény ajtaját. Szét nézett és a felső polcról leemelt egy üvegedényt amelyben egy formalinban úszó kobra volt. Megragadta az üveg tetejét, majd egy kevés erőlködés után letekerte, így szabaddá téve az edény száját. A kulcsot meglengette a három bezárt srác szeme előtt, akik nem győztek szidni minket, majd szépen bedobta a kígyó mellé és vissza tekerte a tetőt. Ezt követően felrakta a tartósított hüllőt a kulccsal együtt a szekrény tetejére ahonnan levette; majd integetett a felhúzott banda tagoknak és röhögve elindultunk kifelé a szertárból. Az egyik útba eső csapnál Richie jó alaposan megmosta a kezét, hogy eltüntesse a formalin nyomait.
Szegény srácok nem igazán bírtak velünk, hiába voltak túlerőben. Ha majd mindenki megtudja hogy elvertük őket, a föld alá süllyednek szégyenükben. A banda amitől mindenki tart, nem is lesz már annyira félelmetes...
-Ritchie! Gyere menjünk el innen mielőtt még valaki észre veszi amit műveltünk!-mondtam röhögve.
-Hektor! Nem is tudtam hogy ilyen jól tudsz verekedni! -röhögte miközben az arcát tapogatta.
-Én se, de ezt nem itt kéne megbeszélni! Húzzunk el innen!
-Jól elláttuk a bajukat! Édes bosszú!-mondta majd felemelte a kezét, hogy a tenyerébe tudjak csapni.
-Ilyen egy jó csapat!-mondtam és elkezdtem menni a kijárat felé, de megláttam Greget. Elkezdett jönni felénk, de agresszivitásnak semmi jelét nem mutatta, amit nem tudtam mire vélni. Megállt nem messze tőlünk. Előbb rám, majd Richiere nézett.
-Srácok, minden elismerésem. Nem vagytok semmik. Elláttátok a bajunkat. -mondta semmi gúnnyal a hangjában és eléggé őszintén hangzó szavakkal, majd felém nyújtotta a kezét, hogy kezet rázzunk. Rosszallóan figyeltem, egy darabig a kezét, majd lopva Ritchiere néztem, aki bólintott. Aztán Greg szemébe néztem és kezet ráztunk, majd ezt követően megölelt. Ellépett tőlem és Ritchievel is végre hajtotta ugyan ezt a rituálét. Teljesen sokkolt az iménti cselekedete, nem tudtam felfogni. "Ezt megszállta a Szentlélek vagy én vertem be a fejem?". Greg hátra lépett majd újra belekezdett.
-Ez már csapat...-elismerően bólintott, majd elindult a szertár irányába. Ritchievel úgy álltunk ott mint két idióta, teljesen lesokkólva a semmibe meredve. "Ez biztos Gregory Maxwell?"-tettem fel a kérdést magamnak.
-Farkas bőrbe bújt bárány? -kérdezte Ritchie alig hallhatóan.
-Nem inkább fordítva?-kérdeztem vissza.
-Nem érted... nem elég jó a felfogásod.-felelte.
-Ritchie, gyere menjünk mielőtt észre vesznek.-mondtam, mit sem törődve az előbbi mondatával, majd végig sétáltam a folyosón és elhagytam az épületet. Ritchie követett.