Our Deviant Life: We are not church burners...! (ÁTÍRÁS ALATT)

2.FEJEZET: Problémák?

Miután leszálltam, még vissza néztem. Az öregasszonyt páran körbe állták és valószínűleg elismerték, hogy mekkora hősies tett volt ez tőle. Ez róla szólt. Határozottan nem Georgieról. Mikor észrevette, hogy őt bámulom, gúnyosan elvigyorodott és diadalmasan bólintott. Én is bólintottam elköszönés képpen, viszont megpróbáltam minél közömbösebben, majd levettem róla a tekintetemet. "Most ő nyert, de egyszer úgyis vissza kapja... A szavamat adom rá."-gondoltam ökölbe szorított kézzel és felpezsdült a vérem már a puszta bosszú állás gondolatától is.
Láttam ahogy Georgie engem bámul; szomorú, ártatlan tekintettel. Felemeltem a kezemet és integettem neki. Ő is viszonozta a gesztust, majd becsukódtak az ajtók és a metró lassan elindult. Addig néztem utána, míg a jármű eltűnt a sötét alagútban és már nem hallatszott a vaskerekek fémes kocogása a síneken.
Elindultam a mozgólépcső felé. Végig a bakancsom orrát bámultam, csalódottan. Akkoriban gyenge volt a lelki állapotom, valószínűleg azért esett ilyen rosszul mindez, azért türtem nehezebben a sértéseket mint általában, mert közelgett egy bizonyos dátum melynek idején vett más irányt az életem.
A lépcsőhöz érve körül néztem és megláttam egy hajléktalan férfit, amint a szemétben turkált. Vissza fordultam és elkezdtem felé sétálni, majd megálltam nem messze mellette. Zöld, szakadt kabátot viselt mely tele volt foltokkal. Felemás cipőt hordott, fehér haja meg a szakálla össze rasztásodva hullott a sárga kötött sáljára, mely szinte a derekáig lelógott. Amint észre vette, hogy a zsebemben kotorászom, a kezeit védően maga elé emelte majd valami olyasmit motyogott hogy:-,, Kérem ne bántson!". Szegény embert megsajnáltam. "Biztos többen bántották mint segítettek rajta..."
-Ne aggódjon uram. Nem fogom bántani. Tessék itt egy kis pénz, vegyen belőle enni valót.-elmosolyodtam és oda nyújtottam neki a bankókat nem is gondolva arra, hogy talán kábítószert vagy cigarettát vesz a pénzemből. Most minden áron akartam egy sikerélményt. Meglepődötten nézett rám és nem nyúlt azonnal pénzért.
-Ez az öné. Fogadja el. Nyugodtan.-bátorítottam és felfestettem egy halvány mosolyt újra az arcomra.
Rám nézett és lassan, mocskos, sovány, csontos kezével a pénz felé nyúlt, majd óvatosan kivette az ujjaim közül.
-Kö-köszönöm.-dadogta- Az Isten áldja meg magát fiatalember. M-majd még meghálálom a ho-hozzám való jóságát! Kö-köszönöm!- őszintén mosolygott, és kivillant a szájából néhány nem éppen legjobb állapotban lévő foga, melyektől fogalmam sincs, hogy miért, akaratlanul is, de felnevettem.
-Igazán semmiség. Viszont látásra! Jobb időket!- köszöntem, majd újra a lépcsők felé vettem az irányt.
Sietősebbre fogtam a tempót, mivel már alig volt időm beérni az iskolába. Felálltam a mozgólépcső első fokára és egy ideig bámultam a falon lévő mindenféle reklámot, miközben komótosan haladtam felfelé, majd kettesével szedtem a fokokat, ameddig fel nem értem.
Az állomásról kiérve, megcsapott a kinti, fagyos, őszi levegő, amely a város porával és különböző szagaival keveredett. Nagy volt a sürgés forgás. Mindenki iskolába vagy munkába ment. Idősek, fiatalok egyaránt. "Emberek... Mindegyiküknek más az élete, a céljai. És mégis emberek. Lehet orvos, ügyvéd, politikus, vagy akár hajléktalan... Egyik se jobb a másiknál. Különböznek, de valahol valamilyen véletlen folytán mégis egyformák."
Mindig elgondolkodtam ezen, ha alkalmam adódott sok ember között lenni. Ha láttam egy fura alakot, hajlamos voltam egész nap azon gondolkozni hogy miért is olyan amilyen. Mindig is melankólikus voltam; sokat gondolkodtam és filozófiáltam minden félén és olykor nem a legvidámabb dolgokon. Nem szerettem a csendet. Muszáj volt zenét hallgatnom, mert ha csend volt, akkor hajlamos voltam depresszív irányba elterelni a gondolataimat. Talán ezért is szerettem másokon gondolkodni, nem a saját problémáimon.
Egy ideig álldogáltam annak a reményében, hogy szembe találom magam valamilyen érdekes figurával, hogy legyen ami foglalkoztasson a nap során, de nem jött rövides időn belül senki, így jobbnak láttam elindulni és abba hagyni a bámészkodást, bármennyire is szívesen folytattam volna.
A suli felé végig az imént elmúltakon gondolkodtam. A kisfiún, akin nem hagyták hogy "segítsek". Nem értettem, hogy miért ítélkeznek az emberek valaki felett csupán az öltözködése miatt. "Nem tudnak rólam semmit, nem ismernek. Még én sem igazán magamat... Az egész sztereotípia ami ezt az életérzést körbe lengi, nem egészen egyezik a valósággal. Attól, hogy valaki feketében jár, hosszú haja van, oldalláncot hord és metalt hallgat nem feltétlenül rossz ember. Nem állítom azt, hogy a metalheadek közt nincs gonosz, semmirekellő alak. Én is egy vagyok közülük, azt hiszem. A metalheadek között a rosszabbik. Amit tettem, megbocsáthatatlan. Nekem kellett volna másképp cselekednem. Vak voltam. Az én hibám. Mindenről én tehetek. De már minden hiába. Felelőtlen vagyok..."-kicsordúlt egy könnycsepp a szememből és forró nyomott hagyva maga után végig gurult az arcomon. Nem volt értelme a múlton rágódni. Letöröltem gyorsan a könnyeimet még mielőtt valaki megláthott volna és megpróbáltam másra gondolni. A gondolataim vissza terelődtek a kisfiúra és a vele történtekre.
"Nem is múltam el tizenhét. Még cigit se vettem a számba nem hogy drogozzak, a pedofilizmusról nem is beszélve. Visszataszító dolog mindegyik... Nem igazán érdekel különösebben egyik ember véleménye sem, mivel azt ugyse tudom megváltoztatni. Csak kissé elszomorít az a tény hogy ez már valószínűleg nem fog változni. Ilyen az emberiség. Akik számukra egy kicsit sem szimpatikusak, azokat egyből kikezdik... A metalhead, punk, goth meg az egyéb szubkultúrákat mindig is lefogják az "igazi" emberek nézni. Pont ahogy eddig is tették, mivel másabbak vagyunk náluk és kisebbségben is vagyunk, így nem felelünk meg az elvárásaiknak. Ha a helyünkben lennének csak egy napig, megértenének. De ezen nincs értelme rágódni. Van aki így is elfogad, van aki nem."-filozófiáltam.
Pont csengetésre érkeztem be az osztályterembe. Alaposan átfáztam, mert nem kapcsoltam össze a dzsekimet. Köszöntem, majd a többiek is üdvözöltek, néhány kivétellel, akiknek éppen fontosabb dolguk akadt egy kurta köszönésnél. Mindenki el volt valamivel foglalva. Sokak tudomást sem vettek arról, hogy bementem az osztályba. Érdeklődve tekintettem végig az osztálytársaimon, hátha találok valamit ami felkelti az érdeklődésemet. A lányok egy része a sminkjét igazgatta, a másik pedig valamilyen srácra csorgatta a nyálát akit az egyikük telefonján néztek. "Lányok. Sose fogom megérteni őket. De nem is kell, hiszen csak ártani tudok. Nem. Soha nem lesz barátnőm. Mostmár soha..."- gondoltam, majd a kedvemet elveszítve a padomhoz sétáltam és lepakoltam a holmimat. Leültem Richie mellé, aki a telefonjával volt elfoglalva. Reménykedtem, hogy hülyeségeivel jobb kedvre derít. Hosszú, szőke, hullámos haja a szemébe lógott. Mintha rejtegette volna az arcát. Majd nem sokkal később észrevettem rajta valamit.
-Richie! Mi a franc van az arcoddal?- az arcán egy nagy lila folt volt, közepén egy összevarrott legalább három centiméteres sebbel.
-Ez itt és most nem alkalmas. Nyugodj le haver. Semmi komoly.- suttogta.
-Akkor most kijössz és mindent elmagyarázol! Hol vannak a többiek!? Mi történt veletek? Nem hallottam felőletek a koncert óta!
-Nyugi haver! Vegyél vissza. Később mindent elmagyarázok. De amint mondtam, ez itt és most nem alkalmas. Hosszú lenne és nem éppen... Mindegy. Majd suli után a kórház felé megbeszéljük.-válaszolta, majd röhögve hozzá tette:
-Ha addig kibírod egyáltalán.
-Jól van haver... -mondtam a fejemet csóválva, megadóan.
-Várj... a kórház felé?-kérdeztem, de válaszolás helyett csak röhögött.
"Ez Richie Artmenson. Nem tudott még tizenegy év után sem megváltozni..."-könyveltem el magamban, majd szórakozottan nekiálltam kipakolni a mértan órához szükséges dolgokat a táskámból.