Our Deviant Life: We are not church burners...! (ÁTÍRÁS ALATT)

5. FEJEZET: Mike Gilbert

    Ott voltunk ahonnan elindultunk. Richie a szökőkút szélén ült, továbbra is felhasadt fejjel. Engem meg az agyvérzés kerülgetett. A szökőkút jég hideg vizébe merítettem mind a két kezemet, miközben az építmény közepén álló angyalt figyeltem. Volt benne valami különleges... valami, ami megfogott és ámulatba ejtett. Talán az imára kulcsolt kezei? Vagy a bokájáig lelógó ruhája? Esetleg az ég felé kitárt óriási szárnyai? Nem tudom. De mestermű volt. Akkor is ugyanúgy elvarázsolt, mint kis koromban. Úgy belemélyedtem a szobor szépségébe, hogy fel sem tűntek a szét fagyott a kezeim. Ilyedten rántottam ki őket a vízből, és gyorsan zsebre vágtam, hogy ne fázzanak. Bár alig éreztem velük valamit. Felálltam és hirtelen eszembe jutott minden. Elöntött a düh, és rámtört tompán a fájdalom.
-A te hibád. -dünnyögte Richie az orra alatt, miután felfigyelt az ingerültségemre.
-Mit mondasz?-kérdeztem felháborodva.
"Hogy tud ez ilyen szemtelen lenni?"-tettem fel magamban a kérdést és közelebb léptem Ritchiehez, hogy kérdőre vonjam.
-Várj! Tíz másodperc!-emelte felém a szabad kezét, hogy megállítson.
-Tíz másodperc?-kérdeztem értetlenül és szúrósan rá meredtem.
-Tíz másodperc. -felelte -Tíz másodperc mielőtt cselekszel. Számolj fel tízig mielőtt megbánnád amit tennél! Most jól esne ha bevernéd a képem, de megbánnád. Nem így van?-kérdezte ravaszan és elkezdett kuncogni.
-Ne fárassz, könyörgöm...-mondtam fejet csóválva és én is elnevettem magam.
-Na de.-kezdett bele -Most én megyek segítségért. Bebizonyítottad, hogy te nem vagy képes rá, úgyhogy most rajtam a sor. -nagy lendülettel felállt, tettre készen, mint valami szuperhős aki a világot készül megmenteni, de vissza szédült. Ha nem fogom meg, megfürdik a szökőkút jég hideg vizében.
-Szó sem lehet róla, haver. Még a lábadon sem tudsz megállni! Így akarsz segítséget keresni?-kérdeztem fuldokolva a nevetéstől az imént történtek láttán.
-Ne most legyél nagy fiú!-röhögtem.

-Megnyugodtál végre?- kérdezte sértődötten a három perces röhögésemet követően.
-Aha.-feleltem és megpróbáltam elkomolyodni, de újra rám tört a nevetés.
-Jó a szerencsétleneken szórakozni, mi?-kérdezte, majd ő is felnevetett.
Legalább öt percig röhögtünk, szakadatlanul, mint két diliházból szabadult. A könnyeim is folytak, és már majdnem a földön fetrengtem.
-Hú... na jó. Elég legyen.-parancsoltam mindkettőnknek és vettem egy mély levegőt, amit nagyon lassan kipréseltem a tüdőmből, hogy lenyugodjak.
-Szerintem is.-helyeselte Ritchie. -Menj és hozz végre segítséget. A fejem nem varrja be saját magát.-parancsolta fennhangon.
-Oké. Megteszek minden tőlem telhetőt, testvér... "Nem mintha eddig nem azt tettem volna..."-mondtam és újra nekivágtam, bármiféle élvezet nélkül.
   Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Már kifogytam minden ötletből. "Taxi kizárva... Mentő? Ááá... nem. Nem súlyos annyira. Vagy nem is tudom... " Más megoldást kellett keresnem. Újra lesétáltam a szivar füsttől bűzölgő állomásra, annak a reményében, hogy valami ötletem támad. Oda álltam a belső lépcsők tetejére, ahonnan jó belátást nyertem az egész helyiségre. A boltokra, a kis butikokra, minden járműre és persze az emberekre; ami ebben az esetben a legfontosabb volt. "Öregasszony, óvodás, öregasszony, öreg bácsi, kisiskolás..."-közöltem magammal amit éppen láttam. "Ez így reménytelen...!" -gondoltam remény vesztetten a fejemet fogva. De aztán megláttam egy metalheadnek kinéző középkorú férfit, aki éppen valami ételt vásárolt az egyik gyors kajáldánál. Talán negyven év körüli lehetett. A haja hosszú, ősz és göndör volt. Alól össze kötve lógott a felvarrósokkal tele tömött, kék farmerdzsekijére. Szakadt nadrágot viselt, két soros, bronz színű, térden felül érő oldallánccal, és egy fekete, elhordott acélbetétes bakanccsal, melybe fehér fűző volt fűzve. "Mégis van esély...? Egy metalheadnek egy metalhead csak segít...!" -kezdett pislákolni bennem egy halvány reménysugár.

-Üdvözletem!-köszöntem a férfinak illedelmesen, és szélesen elmosolyodtam.
-Szia öcsi! Légyszi tegezz! Nem vagyok én olyan öreg.-mondta nevetve és kezet nyújtott, miközben rám kacsintott.
-Mike vagyok. Mike Gilbert.-mutatkozott be, miközben határozottan kezet ráztunk.
-A te becses neved, pedig?-hagyta lezáratlanul a mondatot.
-Hektor. Hektor Haggerty. -feleltem.
-Na Hektor... miben segíthetek?-kérdezte fülig érő mosollyal, miközben leemelte a pultról a kaját amit rendelt, és meglepetésemre a kezembe nyomta.
-Tartsd meg egy percre.-kért meg, majd elővette a pénztárcáját a farmerje zsebéből ami a láncához volt erősítve és fizetett a kasszánál álló hölgynek. Ezt követően kivette a papírzacskót a kezemből és neki látott a benne lapuló hamburgernek.
-Na szóval. Mit szeretnél? Mert gondolom nem csak haverkedni jöttél ide. Inkább cigiznél valahol egy híd alatt, igazam van?- mondta nevetve és újra egy nagyot harapott a szendvicsből.
-Igazából... segítség kellene...-kezdtem bele óvatoskodva.
-A másik srácnak a szökőkútnál?-kérdezte majdnem teli szájjal.
-I-igen.- mondtam meglepődve.
-De honnan tudtad?-kérdeztem rá.
-Láttalak titeket mikor jöttem le ebédet venni. Gondoltam, hogy ha mire vissza érek és még mindig ott lesztek, megkérdezem hogy tudnék-e segíteni valamiben. De megelőztél.- felelte vigyorogva és harapott egy utolsót a hamburgerből, majd a maradékot vissza helyezve a zacskóba, zsebre vágta azt.
-Na gyere nézzük meg, hogy mi a helyzet a felszínen.-mondta és ezt követően elindult a lépcsők felé.
-Öcsi...? Minden rendben? Miért nem szólalsz meg? Valami baj van?- érdeklődött kissé aggodalmasan hátra fordulva és elnevette magát.
-Nem... csak... csak egyszerűen nem tudom elhinni, hogy végre valaki segít.- mondtam egy kis idő múlva.
-Már vagy másfél órája próbálkozom, de semmi. És most meg...
- Ne is mondj többet. Értem én, hogy mit hablatyolsz itt össze-vissza. Mi, metalheadek tartsunk össze!- mondta mosolyogva és újra rám kacsintott, ami kissé meglepett és kirázott tőle a hideg.
- A barátoddal mi történt egyébként?-kérdezte, felfelé haladva a lépcsőn.
-Megtámadták, ő meg kiált magáért...-mondtam kissé óvatosan, mivel borsódzott a hátam a férfitól. Túl barátságos volt annak ellenére, hogy nem is ismert.
"Metalheadnek metalhead a rokona... Na de azért elsőre ennyire mégsem kell barátságosnak lenni!"- vetettem fel magamban a gondolatot.
Reméltem, hogy nem áll szándékában eladni a szerveinket, vagy valami ehhez hasonló felettébb "kellemes" dolgot végre hajtani rajtunk. Végülis nem nagyon volt más választásom. Richienek segítség kellett, minél hamarabb.
   Mikor visszaértünk, Richie még mindig ott ült és a szabad kezével az oldal láncával játszadozott.
-Végre hogy megjöttél. Azt hittem hogy itt hagytál és elhúztál haza.-forgatta a szemét.
-Nem hagynálak itt egy szökőkút szélén. Ez még tőlem is szemétség lenne... mondjuk ha nem vérezne a fejed, lehet hogy megfordulna a fejemben...-mondtam nevetve és Mikera mutattam, aki éppen azzal volt elfoglalva, hogy egy követ rúgdosott ide-oda a földön. Mikor észrevette hogy elhalgattunk, felnézett, majd oda jött hozzánk és kezet nyújtott Richienek. Richie eléggé meglepődve fogott a férfival kezet, aztán egy szúrós pillantást vetett rám, amitől muszáj volt elröhögnöm magam.
-Szia. Mike vagyok. Mike Gilbert.-mutatkozott be.
-Richard Artmenson. De szólítson csak Richienek.-felelte. Mike nem kérte meg Richiet, hogy tegezze. Nem volt vele szemben, olyan barátságos ahhoz képest, hogy velem hogy viselkedett. Szinte az ellentétét mutatta annak a Mikenak, akit ezelőtt nagyjából tíz perccel megismertem.
-Na nézzünk szembe vele.-mondta Richienek miközben megfogta a srác kezét és leemelte a fejéről, láthatóvá téve a sérülést. Mike a szájához emelte a kezét, miután jobban szeműgyre vette a hasadást. Nagyot sóhajtott.
-Nem olyan vészes... csak össze kell varrni.-mondta végül unottan, ám nem túl meggyőzően.
-Elfúvarozlak titeket a kórházig. Útba esik, arra fele van dolgom. Richie feltudsz állni? Tudsz jönni egyedül?-kérdezte végül semlegesen, szinte semmi érzelemmel a hangjában. Különösnek találtam ezt a hirtelen stílus váltás. Kezdtem egy kicsit gyanakodni. "Lehet hogy mégsem olyan megbízható mint amennyire elsőre mutatta?"
-Persze.-válaszolta, majd megint vetett rám egy szúrós pillantást. Felakartam segíteni, de nagy lendülettel felállt, és megint vissza szédült. De ezúttal nem fogtam meg, így bele esett a kútba, úgy hogy az egyik kezével tartotta magát, épp hogy nem mártózott meg teljesen. Szakadtam a nevetéstől. Próbáltam uralkodni magamon, de nem ment. Egyáltalán nem volt vicces, hogy Richie a szökőkút vizében fetreng október közepén a hidegben, de nem tudtam megállni a nevetést és segíteni sem segítettem. Lopva Mikera néztem, aki úgyszintén reszketett a röhögéstől, de volt annyira szemérmes hogy hátat fordítson mindennek.
-Ne röhögj, hanem segíts, te idióta!-röhögött Ritchie és már nem tudta tovább tartani magát. Becsúszott a szökőkútba az angyal alá és a nyakába folyt a szikláról lezúduló víz.
-Segítsünk neki!-utasított Mike és a csuklómnál fogva engem is magával ráncigált, bele egyenesen a bokán felül érő vízbe. Aztán közösen kisegítettük Ritchiet a vízből, aki alig tudott megállni a lábán a nevetéstől, velem egyetemben..

-Srácok, ne haragudjatok hogy elcseszem a hangulatot, de mennünk kéne. A kórháznál leraklak és ott majd intézkedtek. Ennél sokkal többet nem tehetek, nagyon sajnálom. S majd ha Ritchie felgyógyúl, megyünk és iszunk egyet ennek a napnak a tiszteletére. Mit szóltok hozzá?-kérdezte nevetve.
-Benne vagyunk...-felelte Ritchie helyettem is kissé gyanakvóan.
-Gyertek, menjünk.-mondta Mike és elindult a központ felé. Elindultam utána, de Ritchie nem követett, ahogy elvártam volna, hanem megragadta a csuklómat és nem engedett tovább menni.
-Mégis mit művelsz?-kérdeztem idegesen.
-Hektor. Te normális vagy? Én ennek nem ülök be az autójába! Honnan tudod hogy mit akar?-kérdezte miközben kihalászta a kendőt a vízből.
-Szerinted volt más választásom? Jó ez hülye kérdés... Volt de nem tudtam volna azt hamar megoldani. Segítségre van szükséged! Megsérültél és ráadásul még csurom vizes is vagy!-érveltem indulatosan.
-Az lehet hogy segítségre van szükségem, de nem minden áron. És főleg nem ettől a férfitól! Mi van ha elrabol?-vetette fel és a földről a kezébe vette a táskáját.
-Nekem se annyira szimpatikus. De...-ekkor Mike türelmetlenül ránk szólt. Körülbelül öt méterre állt tőlünk és igen felháborodottan nézett miközben szakállával babrált.
-Jösztök vagy sem?-kérdezte ingerülten.- Elviszik a...-tett hozzá valami ilyesmit, de nem értettem, hogy miről beszél.
-Igen. Megyünk.-mondtam direkt kihangsúlyozva a "megyünk" szót hogy hátha Ritchie észre veszi magát. Elindultam Mike felé, de Ritchie továbbra sem követett.
-Ritchie, gyere. Légyszíves. -parancsoltam és szúrósan néztem rá.
-Mi van, ha azt mondom hogy nem megyek?-kérdezte felszegett fejjel. Tudtam hogy csak próbára tesz, mivel előszeretettel élte ki rajtunk mindazt amit otthon nem tudott.
-Most mégis mit akarsz csinálni? Elmész a kórházhoz gyalog, vérző fejjel? Vagy felhívod anyudat?-vetettem fel.
-Pontosan.-mondta flegmán.
-Mármint a kórházhoz gyalogolok el... nem hívom fel anyát.-mondta kicsit megenyhülve az orra alatt.
- Na akkor ne gyerekeskedj!-ripakodtam rá.
-Miért ne?-kérdezte majdnem teljesen összezárt szemekkel, gyermeki könnyedséggel.
-Jösztök már?-kérdezte Mike újra, miközben odébb rúgott egy kavicsot.
-Ritchie! Ha most nem lennél megsérülve, legszívesebben beléd rugnék!-fenyegettem.
-Jó... menjünk. De én rugok beléd ha ez egy pedofil állat.-szűrte a fogai közt.
-Oké? -kérdezte és egy aljas vigyort villantott, mintha tudná hogy neki van igaza.
-Jó, rendben. Csak menjünk már.-mondtam beletörődve és elindultam, Ritchie meg végre valahára utánam jött.
-Na végre! Azt hittem hogy soha nem fejezitek már be...-mondta Mike, a kezdeti kedvességgel a hangjában; aztán tovább haladt a járdán, mi meg követtük őt.