Our Deviant Life: We are not church burners...! (ÁTÍRÁS ALATT)

10. FEJEZET: Váratlan látogatás

"Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan..."-jutott eszembe az idézet Antoine de Saint-Exupérytől. Nem igazán rajongtam a szépirodalomért, de muszáj volt elolvasnunk... Villámként csapott belém a felismerés és könnyek kezdtek el gyötörni. "Vak..."-jöttem rá, miközben kitartóan a rendelő ajtaján lévő feliratot bámultam. A betűk összefolytak a szemeim előtt, amint a könnyek előtörtek belőlem, fátyolossá téve a látásomat. Leírhatatlanul jól estek a hölgy szavai, melyektől meghatódtam és jobb kedvre derültem, szinte mind elfelejtve a mai nap történéseit. "Az ilyen pillanatokért érdemes élni..."-mosolyodtam el és megtöröltem a szememet, majd egy mélyet sóhajtottam és lehunytam a szemem. "No meg persze a kemény zenéért". -tettem még hozzá magamban.
Csend volt. Unalmamban a kanapé melletti üveg asztalon heverő magazinok és újságok sokaságában kezdtem el kutakodni. Megakadt a szemem az egyik újság címlapján, melyen egy égő templom volt feltűntetve. Gyorsan fellapoztam az újságot a cikket keresve, de hirtelen egy ismerős dallam csapta meg a fülemet a kórhaz nagy csendjét megtőrve, aminek hatására abba hagytam a heves keresést és minden erőmmel azon voltam, hogy kivegyek egy pár szót a szövegből, amelyre ha nem koncentráltam eléggé erősen, akkor nem értettem belőle semmit. " ...Ivolve yourself within my dream..."-kaptam el a szöveg töredéket az ismerős, velejáró a dallammal együtt. "Ez nem lehet..."-hitetlenkedtem és még erősebben figyeltem a zenére, hogy valóban jól hallom-e, amit hallok. "...I rule this inferno enthroned for eternity..."-hallottam meg újra. "Mégis igaz lenne? Ez a Slayertől a Spirit in Black. Ahol Slayer van... ott van Max is!"-raktam össze és hevesen elkezdtem keresni a hang forrását. Elindultam jobbra a vanília színűre festett folyósón, ahol néhány helyen le volt verve a fal, ami megtőrte annak a monotonságát és "kiszínezte" azt néhány fehér folttal. A falon különböző képek lógtak; tájakról, emberekről, vagy csak valamiféle kriksz-krakszokról, melyeket csak futtában mértem végig, nem figyelve azok apróbb részleteire. A bakancsom kopogott a kórház kivikszolt csempéjén, ahogy végig siettem a folyósón a rendelők, raktárak és egyéb termek sokasága mellett. "Kavics..."-tettem a megállapítást, de untam kiszedni a bakancs talpából. Egyre jobban értettem a zene szövegét és sietősebbre vettem a tempót. Hirtelen kivágódott egy rendelő ajtaja és egy asszisztens nő viharzott ki rajta, egy gyógyszerekkel telepakolt dobozt egyensúlyozva a kezében. Túl közel mentem hozzá és megbotlottam a lábában. Megtántorodva ráestem az előttem álló székekre és erősen bevertem a térdemet.
-Basszus...-mondtam fájdalmasan a bal térdemhez kapva, majd lefordultam a székekről és háttal végig feküdtem a hideg földön.
-Úristen! Jól van?-kérdezte aggodalmasan a nő. Láttam ahogy rám néz, majd a folyósó ellentétes írányába, majd megint rám és utána újra a folyósó másik végébe pillantgat. Meg sem várva a válaszomat, elrohant, és vissza szólt valami olyasmit, hogy küld segítséget. De nem vártam meg míg jön valaki, hanem gyorsan felálltam, megigazítottam a székeket, majd tovább sántikáltam a folyósón, a térdemen tartva a kezemet, ami pokolian fájt. A folyósó közepén bal felől elértem egy lépcsősort.
-Ne...! Csak lépcsőt ne!-síránkoztam. Egy ideig járattam a szemem a lépcsők és a sajgó térdem között, majd egy "legyen" szót követően elindultam felfelé, fél lábon ugrálva, miközben a korlátba kapaszkodtam. Hajtott a kíváncsiság és egyben az aggodalom is, így könyörtelenül lépdeltem felfelé a lépcsőn. Út közben szembe futottam egy öreg úrral, aki igencsak tágra nyílt szemekkel mért végig.
-De hülye maga!-szólt, mire én villantottam egy nyájas mosolyt.
-Köszönöm.-köszöntem meg és úgy csináltam mintha egy kalapot emelnék le a fejemről köszönés képpen, majd folytattam tovább felfelé az utamat.

Felérve már majdnem színtisztán értettem a Spirit in Black szövegét. Elnéztem balra, majd jobbra és megpróbáltam eldönteni hogy merről jöhet a hang. Először jobbra indultam és nagyjából három méterre a lépcsőtől megpillantottam egy lift kinyílt ajtaját. Mereven álltam előtte, miközben a tükörben néztem magam. "Te hülye!"-mutogattam a tükörképemre, így hibáztatva azt és egyben magamat is, majd visszafordultam és ellenkező irányba haladtam, ugyanis arról szólt a zene.