Our Deviant Life: We are not church burners...! (ÁTÍRÁS ALATT)

12. FEJEZET: Nem tervezett búcsú

-Azt mondtam, álljon fel Josh Hastingson!-parancsolta a rendőr és közelebb lépett az ágyakhoz olyannyira, hogy letudtam olvasni a nadrágja zsebebé trehányul belerakott jelvényéről a nevét: Eugene Ross. Szúrós szemekkel az előttem tornyosuló biztosúrra emeltem a tekintetemet, aki könyörgő tekintettel járatta körbe rajtunk a szemét. Nem voltam általában agresszív, de ez a rendőr az a személy volt akinek szívesen belerúgtam volna egy jó nagyot a sípcsontjába, annak ellenére, hogy barátságosan viselkedett és tulajdonképpen nem is ártott nekem semmit. Aztán Josht néztem, aki már majdnem reszketett az ijedtségtől. Egyre jobban kiment belőle a szín és szinte mozdulni sem bírt. Láttam amint reszketegen megpróbál felállni, a többszöri felszólításra; mikor már a rendőr kínosan közel jött hozzánk és nem tartotta tiszteletben a személyes teret, de Max visszanyomta Josht, aki csak egy értetlenkedő pillantást vetett barátjára, de aztán a tekintetéből jól láttam, hogy szinte könyörög azért, hogy Max ne folytassa amit elkezdett. Mikor Max komótosan felállt, azonnal tudtam, hogy mit akar. Mindenki azonnal vette a lapot és lassanként mindannyian felemelkedtünk az ágyakról; a rendőrt és a kolléga nőjét körbe állva. A nő hátrébb lépett a meglepetéstől, de aztán újra közelebb sétált a társához. Diadalmas pillanatnak hatott, számomra biztosan, de Oscar arcán is megcsillant a büszkeség mosolya, hogy éppen olyan embereket bizonytalanítunk el, akiktől jobb esetben tartanunk kéne, és tisztelettel kéne velük szemben viselkednünk. Mégis tudtam, hogy nem nyerhetünk. Csak pillanatnyi győzelem és időhúzás volt az egész. Az élet nem olyan, mint egy tapasztalt, sokat megélt banda turnéja; nem végződhet mindig jól, hibátlanul és rossz dolgok nélkül.
A rendőrök még egy ideig meglepetten álltak és nem igen tudták, hogy mégis mihez folyamodjanak. Eugenon egyre jobban láttam, hogy számára sem kellemes a helyzet, míg a munka társa szinte mit sem törődve röhögött az egészen. "Dolgozik ez egyáltalán, vagy csak dísznek van mint a Slipknot tagjainak a fele?"
- Adjátok ki Josh Hastingsont mert különben mindenkit beviszek a nyomozás akadályozása miatt, és nem fogja szárazon egyik sem megúszni! Tudom, hogy fontos számotokra a barátotok, de úgyis ki fog derülni minden. A munkánkat végezzük, amit más megparancsolt. Ne nehezítsétek meg jobban.-mondta enyhén könyörgő hangnemben, de mintha a falaknak beszélt volna, továbbra is hallgattunk. Nem értettem igazából, hogy hogy van Eugennak ennyi türelme hozzánk. Talán ha erőszakos módszerekhez folyamodott volna, könnyebben feladjuk a harcot. Ott volt a gumibotja, sokkolója és pisztolyt is hordott magánál. Nagy, testes, kigyúrt férfi volt. Egy ütéssel képes lett volna összezúzni egy ember bordáit. De mégis szelíden tekintett ránk a feszült hangulat és a helyzet ellenére is.
Nyeltem egy nagyot, miközben Oscarra sandítottam, aki feszülten figyelte a rendőrök minden apró mozdulatát. Max, mintha pisztolyt tartanának a fejéhez, megdermedve, mozdulatlanul, kifejezéstelen arccal nézte a plafont. Az alsó szájprémétől, amit stresszes helyzetben harapdált, ugyanúgy mint most, egy vörös csík csordogált lassan lefelé, majd elérte a fehér Megadeth-es pólót, melyen kezdett napvilágot látni egy vörös vér folt.

-Szeretnétek, hogy mindenkit lecsukassak?-fenyegetőzött Eugen, tizenöt percet követően, miután kipróbálta a könyörgés minden egyes formáját. A mondat tartalma kissé megborította a bátorságunkat, de bármilyen vészjósló is volt, Eugen mégis viszonylag nyugodtan, higgadtsággal a hangjában mondta ki. Max egy pillanatra ránk nézett, így próbálta jelezni, hogy ne hagyjuk magunkat. Elkezdtünk mozgolódni. A nő gúnyosan vigyorgott mert azt hitte, hogy ennyi fenyegetéssel sikerült megadásra késztetniük bennünket. Tévedett. Önként nem árultuk el a társainkat. Még akkor sem ha gyilkosságot követtek volna el. Fogalmam sem volt, hogy Josh mit csinálhatott, de egy percre sem fordult meg a fejemben, hogy ne küzdjek érte. Az a kapcsolat ami közöttünk több mint egy évtized alatt kialakult, elszakíthatatlan volt. Talán még magamat is feláldoztam volna, hogy egy közülünk valót megmentsek, de a helyzet ebben az esetben nem így adta. Máig bánom, hogy akkor, amikor alkalmam lett volna, nem harcoltam eléggé érte, Joshért, és talán ezért is vesztettük el. Josh ellépett az ágytól és szó nélkül feladta magát. Nem tudom, hogy a meglepetéstől, vagy a fáradtságtól de egy hang sem jött ki a számon. Nehezemre esett a gondolkodás; képtelen voltam egy normális gondolatot összerakni a fejemben. De nem csak nekem nem ment a tisztán való gondolkodás. Tehetetlenül álltunk az ágyak előtt; ledermedve, megfagyva, szótlanul. Csak hagytuk, hogy minden megtörténjen.