Our Deviant Life: We are not church burners...! (ÁTÍRÁS ALATT)

4. FEJEZET: Nehézségek tömkelege

-Hektor... ez eszméletlenül király volt! Jól megkapták! -röhögte, miközben a metró megálló felé haladtunk.
-Richie... nem mondom azt, hogy nekem ez nem esett jól, de tudsz róla, hogy ebből még mekkora baj lesz?-kérdeztem kissé aggódva.
-Szét vertünk egy csomó szekrényt és még... Te jó ég! Richie! Neked vérzik a fejed! Gyorsan el kell mennünk a kórházba! Hívok egy mentőt!- mondtam ijedten felfedezve a sérülését, miközben a telefonom után kutattam. Richie oda jött elém és megszorította a csuklómat.
-Sssst...! Hallod ezt?-kérdezte olyan hangon mintha be lenne szívva.
-Mégis mit?-kérdeztem vissza kissé szemrehányóan.
-Hát ezt! Mennek az úton az autók. Hát nem csodálatos ez a hang?-válaszolta.
-Dehogynem. Mindennél csodálatosabb...-tettem a hülyét a kedvéért, aztán elkezdtem a zsebeimben kutatni papír zsebkendő után, hogy a sebére tehessem így megpróbálva csillapítani a vérzést. A haja vöröslött a sebből kifolyó vértől, és az arca fal fehér volt. "Valószínűleg beverte a fejét miközben verekedtek." -álapítottam meg, mintha nem lett volna eléggé egyértelmű. Papír zsebkendőt pechemre nem találtam csak egy sima piros kendőt, de célnak az is megfelelt. Rászorítottam a hasadásra, majd utasítottam Richiet hogy tartsa meg helyettem. Az egyik kezét áthelyeztem a vállamon és eltámogattam a közeli szökőkúthoz. Gondolkodtam hogy a párkányra ültessem-e, de végül úgy döntöttem hogy a földön jobb helye lesz, nehogy aztán beleszédüljön a szökőkútba és megfulladjon. Az emberek tisztes távolságból figyelték az eseményeket.
-Richie, hívok egy mentőt és elmegyünk szépen a kórházba.
-Nyugi Hektor! Túl parázod! Semmi bajom sincs! -mondta, kicsit már talán normálisabban.
-Vérzik a fejed. Egyáltalán nem vagy jól. Süketségeket beszélsz. -közöltem vele, mintha máskor nem mondott volna semmi idiótaságot.
-Hallgass! Te nem hallod? Az autók járó motorját, a járókelők beszélgetését... A város zajai felmelegítik a szívemet.-fejezte ki magát.
"Mintha beszívott volna..."
Szinte elnevettem magam ettől a beszólásától, de muszáj volt erőt vennem magamon és viselkednem.
-Ebből elég legyen. Hívok egy mentőt, akármit is mondasz.
-Ha mentőt hívsz, akkor nem leszek többet a barátod. Nem fogok kórházba menni!-fenyegetett.
-Nyugi haver. Segítenek rajtad és helyre jössz. -feleltem mit sem törődve a kommentjeivel, majd elő szedtem a telefonomat a zsebemből. Amikor megláttam, azt hittem agyvérzést kapok.
-A francba!-káromkodtam el magam, de nem túl hangosan, hogy a körülöttünk lévő pár ember ne hallja meg. A telefon kijelzője ripityára tört. Ugyan be lehetett kapcsolni, de nem érzékelt, így nem lehetett telefonálni rajta. Egy percre kétségbe estem és nem tudtam, hogy mit tegyek. De aztán eszembe jutott, hogy a közelben láttam egy vezetékes telefont és onnan talán hívhatok segítséget. Viszont felmerült bennem a kérdés, hogy Richiet egyedül hagyhatom-e. Egy kis idő múltán végül arra a döntésre jutottam, hogy itt hagyom. "Nem megyek messze, úgyhogy semmi baja nem eshet. Főleg, hogy egyedül nem igazán tud lábra állni."
-Richie maradj itt! Jövök mindjárt. Ne mozdulj!-parancsoltam neki.
-Én is jövök veled.-mondta gyerekes stílusban és megpróbált felállni, de erélyesen visszanyomtam a földre.
-Nem. Te most itt maradsz szépen. Hívok segítséget. Tartsd ott a kendőt a fejeden. Jövök mindjárt, jó? Megígérem.-mondtam és elsétáltam a telefon irányába, meg sem várva a válaszát. "Mintha a gyerekem lenne..."
Félúton jutott eszembe, hogy Richienek biztos ott volt a telefonja, de untam már vissza fordulni, bár mint később kiderült, jobban tettem volna. A vezetékes telefon szerencsétlenségemre nem működött. "Ma semmi nem jön össze...?". Így vissza kellett menjek anélkül, hogy tudtam volna segítséget hívni. Úgy éreztem mintha az egész világ ellenünk lenne. Mindenki. Nem csak az emberek, hanem a tárgyak is.
   Vissza érve láttam, hogy Richie ugyanúgy van ott ahogy öt perccel azelőtt hagytam. Magam is meglepődtem azon, hogy mennyire sajnálom. Annyira esetlennek nézett ki. Félkómásan bámult, elmondhatatlanul értelmetlen és bamba tekintettel. Mintha az a kevés normalitás is ami beleszorult, egyszerre elpárolgott volna belőle.
-Kérsz vizet, testvér?-kérdeztem aggodalmasan, miközben letérdeltem mellé.
-Vizet...?-kérdezett vissza.
-Igen, vizet.- válaszoltam, aztán ki vettem a palackját a táskájából, letekertem a kupakját és oda nyújtottam neki. Miután ivott belőle, megköszönte, ami egyáltalán nem Richiere vallott, és vissza adta a palackot nekem amit beleraktam a táskájába ahonnan előszedtem. "Ilyet se fogok többet hallani az ő szájából...". Akaratlanul is elröhögtem magam amint belegondoltam, hogy mit fog szólni ha mindezt majd elmesélem. Lemertem volna fogadni, hogy semmire sem fog emlékezni az egészből.
-Haver... rettenetesen nézel ki.-sóhajtottam.
-Amúgy itt van a telefonod?-kérdeztem abban reménykedve, hogy normális választ kapok.
-A telefonom lemerült. Szerencsétlen vagy Hektor!-mondta röhögve és megpaskolta az arcomat, amitől sietősen felemelkedtem a földről.
-Miért is vártam ennél többet... ?"Az agyrázkódásos Richie se sokban különbözik a rendes Richietől..." -állapítottam meg kissé keser-édesen.
Nem volt már más választás. Meglepődtem azon, hogy milyen nehezen tudtam rábírni magam arra, hogy az emberektől kérjek segítséget. Ezt annak köszönhettem, hogy megfelelően megvoltam a saját baráti társaságomban. Ha nem volt szükséges, nem teremtettem kapcsolatot más emberekkel. Talán azért is, mert általában csak negatív visszajelzést kaptam tőlük. De be kellett látnom. Már csak rájuk és a jólelküségükre számíthattam. "Vesztett ügy...".-könyveltem el már előre derűlátóan, ahogy mindig is szoktam.
-Haver... rettenetesen sajnállak. Maradj itt. Ne mozdulj. Sietek amennyire csak tudok.
-Ne hagyj itt már megint!-hisztizett.
-Jövök mindjárt. Maradj itt!-utasítottam és elindultam reménykedve.
   Tudtam, hogy nem lesz egyszerű. Figyeltem az emberek reakcióját, de a megjelenésem nem vont maga után különösebb szimpátiát senki részéről. Ilyenkor tudtam csak utálni azt, hogy metalhead vagyok. Igyekeztem minél barátságosabb arcot vágni. Nem akartam ráijeszteni senkire. Próbáltam normálisnak kinézni és elnyomni minden érzelmet ami útban álhatott, már amennyire mindez lehetséges volt. Azon a napon szinte teljesen melankóliába merültem, ami nem volt rám igazán jellemző. Jobb szerettem hülyülni mintsem depizni és az önsajnálatba merülni. Volt szomorúságban elég részem, és épp ezért akartam boldog lenni. De mégis lehangolt voltam és folyamatosan szorongást éreztem. Már magam sem tudtam, hogy mitől. Richie állapotától, az iskolában történtektől, attól hogy nem tudom mi történt a többiekkel, esetleg az egész miatt egyszerre. Vagy egy ezektől független, múltban történt dolog miatt. Abba akartam hagyni és kitörni abból az állapotból, de más dolgok elvonták róla a figyelmemet.
Egy bolt üvege előtt újra kötöttem a hajamat, aztán össze gomboltam a dzsekimet is, mivel elég brutálisan nézett ki a póló amiben éppen voltam. Egy levágott, vérző fejekkel teli pólós hosszú hajú srácért nem különösebben rajonganak az emberek. A két soros oldalláncomat ami a térdemig ért, nem igazán akartam levenni, de végül leakasztottam és becsúsztattam a nadrágom zsebébe. Ezekkel az apró változtatásokkal próbáltam a deviáns kinézetemet megszokottabbá tenni, így remélhetőleg nagyobb esélyt teremtve egy telefon hívásra.
Miközben a megfelelő ember után kutattam, megrohamoztak az aggasztóbbnál is aggasztóbb gondolatok. Először az iskolában történtek. Furcsának találtam, hogy nem volt éppen akkor senki a közelben. Nemhogy tanár, hanem diák sem. Senki. Pedig még elvileg kettőkor órák kellett volna legyenek. Nem értettem, hogy mire megy ki a játék. Felmerült bennem, hogy mindez megvolt rendezve. Nem lehetett minden a véletlen műve. Egyszerűen ment. Túl egyszerűen. Nem arról híresek hogy könnyen feladják. Greg magatartásárol nem is beszélve. "Mi lehet ezzel a céljuk?"
Aztán bevillant még egy aggasztó dolog. Richie már napok óta nem mondott semmit az édesanyjáról, akivel azóta nem egyeztek jól amióta Richieből metalhead lett. Azaz, majdnem öt éve. Szegény Alice nénit sajnáltam. Egyedülálló anyaként, nem lehetett egyszerű, főleg egy ilyen gyerekkel mint Rtchie. Messziről is látszott, hogy nem volt elégedett a fiával. Richie többre képes. Ezt maga is tudta, de túlságosan nagy volt az egója és a szabadság vágya ahhoz, hogy a tanulással foglalkozzon. Más akaratát nem lehetett rá erőltetni. Az egyedüli dolog ami érdekelte, az a gitározás, amiből kiválóan teljesített.
Richie mindig elpanaszolta ha történt valami. Most meg furcsáltam, hogy nem mondott semmit. Nem tartottam valószínűnek, hogy ne vesszenek össze ennyi ideig. "Richie már megint mihez folyamodhatott? Remélem nem csinált semmi hülyeséget..."-gondoltam, közben még mindig keresve a potenciális telefonnal szolgáló embert.
Nem messze tőlem, közel a metró lejáróhoz állt egy tizenkilenc év körüli lány, eléggé lenge öltözetben. Éppen telefonált. Megvártam míg lerakja és elindultam felé.
-Szia. -köszöntem rá barátságosan erőltetett mosollyal az arcomon.
-Van pasim.-mondta fenn hangon, miközben fel se nézett.
Meglepett; nem erre a válaszra vártam, de azért próbálkoztam még.
-Én nem szeretnélek felszedni. Erről szó sincs, csak...
-Ne is mondj többet. Tudom mi kéne. Segítségre lenne szükséged, igaz?-kérdezte szelíden és elmosolyodott.
-Igen. Jól jönne egy kis segítség, valóban.-feleltem kissé bizonytalanul.
-Egy alkalom ötven rongy. -jelentette ki, majd közelebb lépett és megcsókolt, mire megundorodva hátra hőköltem.
-Hé, nyugi. Én én... nem erre gondoltam.-mondtam zavarodottan.
-Hülye fasz! Pedig akciós volt az ár is!- hányta velem szembe nem valami visszafogott hangon, majd elrohant.
"Az imént smároltam egy prostival...!"-szörnyűlködtem. Minden erőmmel azon voltam, hogy kiverjem ezt a gondolatot a fejemből. Felfordult tőle a gyomrom.
Egy pár perc múltán sikerült össze szednem magam és folytattam a keresést. Nem sokan voltak körülöttem ezért úgy döntöttem, hogy lemegyek az állomásra. Reméltem, hogy Richie nem csinál semmi hülyeséget míg nincs szem előtt.
Legalább öt tucatnyi lépcsőn kellett lerohanjak a metrókig. Már fél úton éreztem azt a bizonyos összetéveszthetetlen szagot. A lentről feláramló különböző ételek illatát, a hajléktalanok cigaretta füstjének folytogató szagát és a penész "aromáját" valamint mindezek "harmonikus" keveredését. Tipikus metró állomás. Mire leértem, jócskán kifogyott minden levegő a tüdőmből. Elkezdtem szédülni és szúrt az oldalam, majd jobbnak láttam egy kevés időre helyet foglalni a lépcsősor legalsó fokán. Valaki elém hajított egy kevés pénzt, de mire felkaptam a fejem arra már eltűnt. "Ez még nekem is sértő!" - háborogtam magamban. Miután kipihentem magam, felmarkoltam a kevés aprót, hogy mégse maradjon ott a földön csak úgy, majd felálltam és tovább nézelődtem. "Öregek és kisgyerekek... hol van az én korosztályom? Kitől kérjek segítséget?"-pergett le újra és újra az agyamban, és kezdtem egyre jobban kétségbe esni. Aztán megláttam egy csomó vezetékes telefont. Öt volt egymás mellett. "-Erre miért nem gondoltam hamarabb...? A metró állomáson persze, hogy van telefon!" Úgy rohantam oda a falhoz mint egy idióta, és közben neki mentem egy idősebb, jól öltözött nőnek.
-Bocsánat! Ugye jól van?-kérdeztem tőle kétségbe esetten. A nő csak legyintett és szó nélkül tovább ment. Oda sétáltam a hozzám legközelebb eső telefonhoz. Elkezdtem kutakodni a zsebemben, majd kiemeltem azt a néhány fém pénzt amit az előbb vágtam zsebre. Egy ideig forgattam az érméket az ujjaim között, majd egyenként beledobtam őket a telefonba. Leakasztottam a kagylót, és a fülemhez emeltem. Nem tudom én sem, hogy milyen elgondolásból, de a mentők száma helyett a taxi számát tárcsáztam. A telefon kicsengett, majd rövid időn belül, beleszólt egy lágy érzelem mentes női hang, nagy megkönnyebülésemre. Elmagyaráztam, hogy nagyjából hova is kellene jönnie az autónak. A dispacer semlegesen közölte, hogy a taxi öt percen belül kiér a parkolóba, majd elköszönt és mielőtt lerakta a telefont, hallottam ahogy a beszélgetést megpecsételi egy "Kurva anyád"-dal. Egyáltalán nem érdekelt az utolsó beköpése. Valamiért úgy éreztem, hogy ha most itt állna előttem, megölelném és megköszönném, hogy segített. Megkönnyebbülten sóhajtottam. "Végre egy kibaszott sikerélmény..." Úgy örültem, mint öt évesen amikor megkaptam az első gitáromat.
"Csak sikerült egy taxit hívnom... normális vagyok?"-kérdeztem magamtól, és megpróbáltam komoly lenni.
Kettesével szedtem felfelé a lépcső fokokat, figyelmen kívül hagyva a szúró fájdalomat a mellkasomban amit egyre erősebben éreztem. Oda rohantam Richiehez. Alig kaptam levegőt, de nem érdekelt. "Segítenem kell neki, bármi áron. Ő is megtenné értem. Őőő... Vagy talán mégsem..."-gondoltam és elnevettem magam.

-Gyere Richie! Mindjárt jön a taxi! -újongtam és felsegítettem a földről.
-Te mit ittál?-kérdezte meglepetten miközben át tette a másik kezébe a véres kendőt.
-Mi a francért vagyunk itt?-értetlenkedett.-És miért van kihasadva a fejem? Még jobb kérdés... minek örülsz ennyire? Szereztél jegyet valami színvonalasabb koncertre? Nagyon remélem, hogy ez történt!-árasztott egyszerre minden kérdést a nyakamba, idegesen a maga flegmatikus és humoros stílusában.
-Végre felhagytál az óvodás éneddel.-jelentettem ki megkönnyebbülten. Elmondhatatlan volt az öröm amit éreztem. Abban a pillanatban azt is szerettem akit igazából nem. Minden popsztárt és rappert átöleltem volna.
"-Hektor!"-parancsoltam magamra."-Ilyen mélyre azért ne süllyedj!"
-Miről van szó?-kérdezte Richie miközben a szabad kezével felemelte a táskáját a földről.
-Milyen óvodás viselkedés?
"-Emlékezet kiesés..."-alapítottam meg szomorúan. "-Csak mást remélem nem felejtett el..."
-Majd később mindent elmagyarázok. De most hamarosan jön a taxi. Tudsz egyedül járni? Vagy segítsek?-kérdeztem, mire Richie úgy nézett rám mintha teljesen megbolondultam volna.
-Persze, hogy tudok járni. A fejem fáj, nem a lábam. S ha nem tudnék járni, akkor sem várnám el tőled hogy segíts. Hogy néznénk ki? Mint két részeg idióta!-mondta és a végén elnevette magát.
-Mint két részeg idióta...-ismételtem az utolsó mondatát majd én is röhögni kezdtem. "-Tényleg nem emlékszik..."
-Menjünk mert a taxi elmegy.-mondtam és a parkoló felé vettem az irányt, ami nagyjából száz méterre helyezkedett el a szökőkúttól.
Richie tett két lépést majd megtorpant.
-Mi az haver?-kérdeztem.
-Lehet, hogy úgy fogunk kinézni mint két részeg idióta... de az is jobb mintha a földön feküdnék összeesve.-jelentette ki eléggé gyenge hangon.
-Értem...-mondtam és a segítségére siettem.

   Richie helyet foglalt a földön és neki dőlt a mellette álló kék parkoló órának. Én az egyik villany póznát támasztottam. Nem kellett sokat várnunk. Láttam ahogy a sárga autó behajt a parkoló területére, majd egy pár manőver után, megállt előttünk. A taxi sofőr letekerte az autó ablakát majd eléggé megundorott hangon kezdett beszélni:
-Ti kértétek a taxit?-kérdezte orr hangon miközben szúrós szemekkel végig mért engem és Richiet.
-Igen.- bólintottam majd kérdően a taxisra néztem. Feltekerte az ablakot, majd elhajtott. Először azt hittem, hogy csak megfordul, de láttam ahogy kihajt a parkolóból, rá a főútra és elkeveredik a forgalomban a többi autó között.
-Rosszat mondtam?!-kérdeztem értetlenkedve és kiakadva.
-Ja. Valószínű. Rosszat mondtál és elbasztál mindent. Ez mind miattad történt.-válaszolta Richie miközben feltápászkodott a földről és oldalba vert.
-Sokat kell még tanulnod mindenről...-mondta ironikusan a fejét csóválva, majd rám támaszkodott és elindultunk remény vesztetten a szökőkúthoz.
"-Miért volt ilyen igazságtalan...? Miért?"- tudtam a választ... de nem akartam bevallani saját magamnak.