Our Deviant Life: We are not church burners...! (ÁTÍRÁS ALATT)

9. FEJEZET: "Jól csak a szívével lát az ember..."

-Megsérült valaki? Ritchie, jól vagy?-kérdezte Mike, idegesen, szinte megállás nélkül addig ameddig nem válaszoltunk.
-Kurvára nem!-ordította Ritchie, miközben megpróbált lefejteni engem meg Roryt magáról.
-Száljatok le ti rohadékok!
-Kussolj már! Segíteni akarunk! De ha hisztizel, úgy nem megy!-szóltam rá, miközben megpróbáltam letépni róla a vérrel áztatott pólót, hogy szabaddá tegyem a sérülést.
-Mit csinálsz te szerencsétlen!? Ez nem is az enyém!-vont kérdőre, miközben gyilkos tekintettel meredt rám és az ép kezével hadonászott.
-Nem mindegy? Úgyis kilőtték!-pártolt Rory, miközben kivette Ritchie vadászkését a csomagtartóban lévő nadrágjából és a kezembe nyomta. Ritchie még az előtt kapta az apjától, mielőtt még a szülei elváltak és nagy becsben is tartotta. Ez kötötte egyedül az apjához, akit négy éve nem is látott. A vágó eszköz éle felül barázdált volt, a nyele rozsdabarna, fekete szélekkel. Bár régi, a pengéje ígyis éles volt, leszámítva egy kis háromszög alakú csorbulást közel a nyeléhez.
-Mit akarsz vele?-kérdezte Ritchie, mintha nem lett volna elég egyértelmű, miközben megmarkolta azt a csuklómat amiben a kést tartottam és erősen elnyomta magától.
-Szabaddá tenni a lövést, hogy jobban hozzá férhessünk?-kérdeztem szemrehányó tekintettel a szememben, miközben próbáltam leszedni magamról a kezét.
-Nem, nem, nem és nem!-kezdett hevesen tiltakozni.-Te kurvára nem fogsz hozzám nyúlni! Nem teszel te semmit szabaddá!
-En-gedj el!-szóltam erélyesen és kicsi tartott attól, hogy fel ne pofozzam. "Hektor... ez nem rád vall. Nyugodj le."-világosítottam fel magamat és vettem egy mély levegőt, majd lassan kipréseltem a tüdőmből.
-Egy, kettő, három, négy...-számoltam fel egészen tízig, hogy lenyugodjak.
-Nem!-tiltakozott. -Mike! Segíts! Ezek megölnek!
-Mi a franc történik ott hátul?!-próbált hátra fordulni Mike, de túl sokan voltak előttünk az úton.
-Fogd le, Rory.-kértem meg higgadtabban, mert Ritchie nem engedett a kezem szorításából és sürgősen csillapítani kellett a vérzést.
-Ne beszélj úgy mintha itt sem lennék!-hisztizett Ritchie és elkezdett rugdosni, mint egy hisztérikus kislány.
-Mi folyik ott?-kérdezte Mike újra.
-Akkor legyél legalább együtt működő!-mondtam újra kiakadva és habozás nélkül végig hasítottam a pólóját, de szinte belevágtam a húsába, mert Mike élesen balra fordult.
-Ó Lucifer, védd meg hű szolgádat! Ne engedj ilyen korán eltávozni az élők sorából!-fohászkodott Ritchie az előbb történtek hatására.
-Sátánista?!-kérdezte meglepetten, tágra nyílt szemekkel Rory.
-Nem, csak simán hülye!-közöltem, majd jobban szemügyre vettem a sérülést.
-Basszameg! Már megint itt van!-káromkodott Mike, és lehúzta az ablakot, kirakta a karját majd felemelte a középső ujját, aztán gyorsan behúzta a kezét és felgyorsított. "Ez bolond...?"-kérdeztem magamtól meglepetten. Szívesen elnevettem volna magam, de Ritchie túlságosan lekötötte a figyelmemet. A Hammer megint a nyomunkba szegődött, de nem tudott olyan gyorsan követni minket, mint ezelőtt, mert a főúton haladtunk temérdek autó között. "Soha nem adja fel?"
-Anya! Szeretlek!-kiáltotta Ritchie, mikor meglátta a lőtt sebet a vállán, melyből szinte spriccelt a vér.
-Te jó ég! Meglőttek. Meglőttek!-síránkozott a fejét hátra hajtva.
-Mi? Meglőttek?! Miért nem szóltatok hamarabb?-kérdezte Mike miközben megpróbált kikerülni egy autót, de sikeresen meghúzta a szürke kis Opel oldalát.
-Franc!-fejelte meg majdnem a kormányt, majd letekerte az ablakot.
-Bocsi! Írd le a rendszámom s majd csörögj rám!-szólt ki gyorsan, és leelőzte a roncsolódott autót.
-Viszlát kegyetlen világ! Szép életem volt... de most véget ér. Barátom, mondd meg anyunak, hogy szeretem őt és hogy viselje gondját helyettem Mortynak!-síránkozott Ritchie, könnyes szemmel, miközben próbáltam elszorítani a vizes kendőmmel a vérzést.
-Légy férfi! Bírd ki!-parancsoltam kihangsúlyozva minden szót.
-Uraim, örömömre szolgált magukkal egy hajóban evezni.-nézett rám Ritchie önsajnálattal a szemében, majd elfolyt az ülésen, hullát játszva. "Színész... mintha egy háborús filmben szerepelnénk..."
-Ezt meglőtték! Benne van a golyó!-hajolt közelebb Rory, majd nagy csattanással elfeküdt a földön. "Ez se bírja túlságosan a vért..."
-Mi a f...-kezdtem volna bele, de Mike lefékezett és a torkomba akadt a szó.
-Száljatok ki, kölykök!-szólt hátra -Itt van a kórház a következő sarkon!
-De veled mi lesz? Az autód? A ruhád? Egy őrült üldöz!-kérdeztem aggódva.
-Még látjuk egymást! De most menjetek! Én tudok vigyázni magamra, ne aggódjatok.-szólt, majd ránk nézett és mintha egy könnycseppet véltem volna észre venni a szeme sarkában, de lehet hogy csak a fáradtság miatt láttam így.
-Siessetek! Nem akarom, hogy nagyobb bajotok essen!-utasított miközben idegesen nézegetett hátra felé. Felálltam és kinyitottam az ajtót. Feltéptem Ritchiet az ülésről és igyekeztem minél hamarabb kilökdösni az autóból.
-Ne rángass! Így illik viselkedni egy többszörösen sérült emberrel?-háborodott fel, a karjához kapva.
-Ha nem akadékoskodnál és kötekednél egyfolytában, nekem is több türelmem lenne! Csak a kötelességemet teljesítem!-közöltem ridegen és meglöktem, hogy kiszálljon az autóból. Rosszul lépett és kibillenve az egyensúlyából majdnem megfejelte az előtte lévő oszlopot, de sikerült megkapaszkodnia fél kézzel az azon lévő szemetesben, amit sikeresen letörött a helyéről. Egy ideig esetlenül nyöszörgöt a földön, majd mikor stabilan állt mindkét lábán, oda dobtam a táskáját és a vizes dolgait. Magam sem tudom, hogy abban a pillanatban mit gondoltam, de enyhén felháborodtam mikor semmijét sem kapta el és az összes holmija tompa koppanással földet ért a lábai előtt, mire ő csak értetlenül bámult vissza rám. Egy rövid ideig tartó duzzogás után, rám jött a megvilágosodás és neki álltam felszedni Roryt a földről.
-Gyere Csipkerózsika! Nincs idő az alvásra!-mondtam és felsegítettem a padlóról, majd kitámogattam a kocsiból.
-Viszlát, Mike! Köszönünk mindent! Sok szerencsét!-köszöntem el ünnepélyesen egy metalvillát mutatva, majd becsaptam az ajtót. Mike biccentett, majd elhajtott ott hagyva minket egy szupermarket megvilágított kirakata előtt. Egy ideig néma csendben bámultam a fekete furgon után, mely olyan mértékben roncsolódott, hogy az is csoda volt hogy egyáltalán még gurult.
-Én azért nem köszönök mindent.-dünnyögte Ritchie morcosan az orra alatt, megtörve a csendet.
-Hát te hogy is?-kérdeztem vissza a fejemet csóválva.
-Nehogy megkérdezzétek, hogy hogy vagyok...-köpte be Ritchie sértődötten, majd egy kurta kacaj után Rory felszedte Ritchie holmiját a földről és elindultunk a kórház irányába.