Runemaster

Harmadik rúna

Valami azt súgja, hogy nem kellett volna ezt mondanom, mivel a kis vendégem szó szerint falfehér lett és majdnem elájult, de helyette csak remegni kezdett, mint a nyárfa levél. Mondjuk az ájulásnál határozottan jobb, viszont akkor se kellene erre így reagálni. Nem olyan nagy dolog. Értem én, hogy nem mindenki tudja mind a nyolc létező rúnát uralni, de ettől még nem kellene úgy reagálni rám, mintha valami gonosz szellem lennék, ami lelkekkel táplálkozik.

Láttam már olyat, nem szép látvány és biztos vagyok benne, hogy egyik rúnámmal se nézek ki olyannak. Miért van az, hogy amikor meghallják a rangom mindenki úgy viselkedik, mint az apám, mikor megtudta, hogy fekete mágiát használok? Bár a vége már nem mindig ugyanaz. A legtöbben csak sikítva rohannak, nem elzavarnak a saját otthonomból.

- Avick, rendben vagy? Hozzak valamit? Vizet esetleg? - Teszem ki oldalra a kezem, hogy lássa, hogy nem akarok rosszat.

- Nem akarsz? Tudod? - Dadogja, én csak megforgatom a szemem.

- Úgy nézek én ki, mint aki minden erre járót élve megnyúz? - Teszem fel az ironikus kérdést, de persze szegény komolyan értette.

Megrázom a fejem és visszamegyek a konyhába, majd egy pohár víz társaságában térek vissza. Felé nyújtom a tárgyat, félve fogja meg, majd belenéz a szemeimbe. Félelmet látok benne, de nem azt a fajtát, amit másoknál. Ez olyan félelem, ami az miatt szokott kialakulni, ha valakit tisztelünk. Ajkaimra húzok egy halvány mosolyt és hagyom, hogy a mágiám beterítse a szobát. Látom, ahogy lehunyja a szemeit, a nyugalom lassan átjárja tagjait, szinte látom, ahogy ellazulnak az izmai.

Már éppen visszahívnám az varázserőm, mikor ajkait halk morranás hagyja el. Pislogok párat, mielőtt visszarántanám a fekete mágiámat a helyére és leülnék mellé a kanapéra, elég helyet hagyva, hogy meneküljön, ha azt látja szükségesnek.

- Jobb? - Szólalok meg végül.

- Igen. - Elfordítja a fejét. - Köszönöm. - Mondja pár pillanat szünet múlva.

- Csak természetes. - Vonom meg a vállam.

- Te más vagy, mint amilyennek mondanak téged, Rúnamester. - Pillant rám a szeme sarkából.

- Miért mit mondanak, milyen vagyok? - Kérdezem kuncogva.

- Öreg. - Erre horkantok egyet, méghogy én öreg legyek. - Velejéig romlott. - Csak biccentek egyet, egy kis fintorral megtoldva. - Gyilkos, fekete mágus, kegyetlen, hatalmas, gonosz lángelme, rettegett, olyan, aki lelkiismeret furdalás nélkül képes lenne elpusztítani egy egész várost. - Kezd el a körmeivel játszani.

- Van, ami igaz. - Mondom magam elé nézve. - Gyilkos vagyok. Több száz szörnyet és embert öltem meg. Fekete mágus vagyok. Bár nem tudom ez miért probléma, ez még nem jelenti azt, hogy valaki gonosz, csak azt, hogy jobban ért a sötét mágiához, akárcsak a kertonok esetében az emberekkel is ez van. Rettegnek tőlem, mert képes vagyok olyan erőket használni, amiket ők nem. Igen képes lennék lelkiismeret furdalás nélkül ölni, de nem teszem ok nélkül. A tegnapi gyilkosságom is okkal volt. Ha nem vagyok ott, téged megölt volna, csak visszaadtam neki a kölcsönt. Mellesleg elég gyenge védekezés volt, hogy csak meg akart kóstolni téged. - Forgatom meg a szemem.

- Te értetted, amit mondott? - Hangjában kíváncsiságot és izgalmat vélek felfedezni.

- Persze. A rúnákkal tudás is jár. Minden lény nyelvét megértem, ami ezen a földön jár. - Magyarázom.

- Kérhetnék valamit, Rúnamester? - Meglepetten fordulok felé, de biccentek, mikor meglátom azt a csillogást a szemében, amit én is éreztem, mikor belevetettem magam a rúnák világába. - Megnézhetem a rúnáit? Még sose láttam igazi rúnát. A mágusaink mindig eldugták őket, mert túl veszélyesek. - Először csak pislogok rá, majd kinyújtom felé a kezeimet. Mind a két kezemen négy-négy gyűrű van.