Egy Modern Románc | Dancsó Péter

Prológus

A fények a zene ritmusára villantak fel, hol vörös, kék, sárga, hol fehér árnyalatokban. Negyven ember lépett ritmusra a színpad fekete, néhol ikszekkel tarkított padlóján. Monumentális ritmusok váltották fel egymást, amit nem később az énekes érces, tenor hangja követett.
Libabőr szökött fel gerincem mentén.
Minden porcikám remegett az adrenalintól, s mint a zsákmányát rohamozó ragadozó, úgy vettem fel mohón, sietősen a zene ritmusát. Negyvenen voltunk most a színpadon, de legalább kétszáz embernek megfelelő hang töltötte be az üres színházat. A mi hangunk.

A ritmusok omlása, majd tornyosulása, a trombiták és dobok extázist hoztak magukkal, már magam sem tudtam volna elmondani, hogy ez az életem, vagy ez csak egy álom éppen. Dobbantás és taps, két dobbantás és taps, kiáltás tisztán, a társaimmal a mennyezet felé, mintha le akarnánk szakítani a hangunkkal. Színes ruhák, jelmezek, szoknyák libbenése, olyan volt, mintha egy varázslatos farsangi bálba csöppentünk volna.
Ajkaimra levakarhatatlan mosoly ugrott fel. Tudtam a koreográfia minden apró részletét és élveztem, jobban, mint egy luxus partit Venice beachen.
A negyven ember hangja egybefonódva alkotott tökéletes kompozíciót, amely méltó befejezést nyújtott a hosszúnak nem mondható, de mindenféleképpen monumentális és lehengerlő számnak.
Lihegve ereszkedtem le óvatosan az engem tartó Edvin öléből. Magas férfi volt, legalább két méter, karakteres arccal és sötétbarna, göndör hajkoronával. A világéletében mosolygós alak elsőre mindenkinek rémisztően hatott; főleg az ereje és a nagysága miatt.
– Majdnem elejtettelek! – lihegte, miközben térdére támaszkodott és mosolygó gesztenyebarna tekintetét rám emelte.
– Kár, hogy csak majdnem! – szólt oda az egyik társam, amit egy dühös pillantással díjaztam, majd elnevettem magamat. Nem szokatlan nálunk ez a fajta csipkelődés, ezért nem is törődök vele túlságosan.
– Szép volt emberek! – A páholyból felállt a rendezőnk és lesietett közénk.
Tartott neki vagy egy percbe, amíg lebaktatott a sorok közé és onnan felmászott a színpadot és a nézőteret összekötő hídon, ami a zenészárok fölött húzódott két embernyi szélességben. Közben magyarázott valamit, de mivel neki nem volt valami nagyon markáns, érthető beszéde, ezért nem nagyon értettünk semmit. Bár, már lassan két éve dolgozunk vele, úgyhogy még a megértéssel sem próbálkoztunk. – Köszi Áron – bólogattam, s egy jól hallhatót szusszantam. Már vagy négy órája próbáltunk megállás nélkül, csoda, hogy a zsarnokoskodó, Napóleon-szindrómás rendezőnk egy félórás ebédszünetet engedett nekünk.
– De elszaladt az idő! – pillantott órájára, miközben hátraigazította szőke, hullámos haját és megsimította dús szakállát.
A többiek meg sem várva a 'Mehettek!' vezényszót, máris lesétáltak a színpadról és az öltözőknek vették az irányt. Áron odasétált hozzám és megigazította fekete, vastag keretű szemüvegét. – Ha jól hallottam, nyaralni mész holnaptól.
Hümmögve bólintottam, s összefontam mellkasom előtt karomat.
– És meddig maradsz?
– Két hétre vettem ki szabadságot. – Ugyanis a szüleim ekkorra tették a nyaralást, anélkül, hogy engem megkérdeztek volna. Nálunk nem divat a húszéves nagylányokat megkérdezni arról, hogy a munkahelyük mikor enged szabadulást.
– Ugye tudod, hogy szerdán lesz a premier? – mordult rám alig hallhatóan, de a felháborodottságát kilométerekről ki tudtam volna hallani.
– Majd Babett átveszi a szerepemet. Ezért vagyunk rá ketten kiosztva – vontam vállat – Ne hisztizz.
– De jó, hogy tisztában vagy az értékeddel – mormogta bajusza alá Áron.
– Ugyan kedves – ingattam fejemet, majd sarkon fordultam – Keresett vagyok! – legyintettem hanyagul, s elsétáltam. Nem féltem attól, hogy esetleg Áron kiteszi a szűrömet, ugyanis túl értékes vagyok számára ahhoz – pontosan annyira, hogy én vagyok a műsort fémjelző név. Ha pedig van is olyan meggondolatlan, kapásból öt helyre felvennének.

Az öltözőmbe belépve egy halk vonyítás és egy azt követő morgás ütötte meg fülemet. Az előbbi kétségbeesett, míg az utóbbi csipkelődő volt. – Azonnal hagyjátok abba! – Babett dobbantott egyet, s a két viaskodó, csaholó kutyusra parancsolt. Füle mögé tűrte válláig érő, szőke haját, sminkjét pedig csak félig sikerült leszednie a harci konfliktus kibontakozása végett.
Az ajtófélfának támaszkodva füttyentettem egyet, mire a szürke farkaskutya felkapta a fejét, s hozzám rohant, ezzel magára hagyva a csalódott, aprócska barna játszótársát. – Mit csinálsz már megint?! Egyszer nem vagyok itt és megbolondulsz! – mormogtam a mellkasomra támaszkodó Husky felé, aki ekkor igyekezett elővenni a legszomorúbb nézését. – Ne játszd az ártatlant! – toppantottam egyet, s a földre parancsoltam a bestiát.
– Ha megszakadok sem hallgat rám – szusszant Babett, s leült a székébe. A hatalmas, kivilágított sminktükör felé fordult, majd folytatta az elkenődött sminkjének az eltűntetését.
A csuklómon ékeskedő fekete hajgumival laza copfba fogtam szőke hajamat.
– Nem is fog soha – leültem Babett mellé, majd én is nekiláttam az arcomat megtisztítani.
Egy kis szünet állt be a beszélgetésünkben. – Megérte téged mentorálnom – mosolyogva szakította meg a csendet a nő, s szeme sarkából rám pillantott.
– Na. Miért? – felvontam szemöldökömet.
– Látszik, hogy szereted, amit csinálsz – helyeselt, miközben nekifogott a hétköznapi sminkjének.
– Ezért vagyunk itt, nem?
Bólogatott. – Tényleg az egyik legjobb társam vagy – felém fordult, s vállamra tette kezét. Elmosolyodtam. Furcsa, mert a média milliárdosként eléggé ridegnek és anyagiasnak állítja be őt, de egyébként, ha az ember jobban megismeri, egyáltalán nem felszínes nő.
Néha többet foglalkozik velem, mint a saját anyám.
Babett telefonja zizzent egyet, s vigyorogva, mint a kisgyerek, akinek cukorkát ígértek, felkapta a készüléket és nagy titkokat őrizgetve kezdett el rajta pötyögni.
Ingattam fejemet majd sóhajtottam egyet. – A fiad lehetne!
– Ne szólj bele – utasított morcosan – azért, mert te nem kedveled, még velem beszélhet, nem?
– De, csak még meg szeretném vonni a párhuzamot a ti kapcsolatotok és a többi érett színésznő és a fiatal szeretőik közt – bólogattam, s kezembe kinyomtam egy kis adag arckrémet, majd elegyengettem a sminktől megszabadított bőrömön.
– Nem a szeretőm te! – sóhajtott egyet beletörődően.
Helyeslően bólogattam. – Nem hiszed?! – mordult rám unottan.
Fejemet vigyorogva ingattam és a kivilágított sminktükör felé fordultam. Vicces, ahogyan Babett kiakad a hülyeségeimen és nem akarom elhagyni a szórakozásom záradékát.
Tehát szívom tovább a vérét. – Megvolt már a modernkori Petőfi?
– És ha igen? – felvonta ő is szemöldökét, s ölébe vette Masnit, a törpespiccét, akit ezelőtt öt perccel az én bestiám nyúzott.
– Csak ne örökítsd tovább a degenerált génjeit – nem bírtam visszatartani a nevetésemet, miközben felugrottam a székemből kész sminkkel. – Fenris! – füttyentettem egyet, mire a szürke rajzos, kékszemű Huskym odasétált mellém.
– Legalább megismerhetnéd – szólt utánam mentegetőzően Babett, majd ő is felkelt a székéből és megigazította a fekete kiskosztümjét.
– Kihagynám – vicsorogtam.
– Kocsival vagy? – Babett felkapta magára a fekete bundakabátját és Masnira is feleszkábálta a hozzá passzoló kabátkát.
Ingattam fejemet. – Apám hozott, de még nem ért haza szerintem.
– Igazán vetethetnél már magadnak egy saját autót – pillantott rám, amikor kiléptünk az öltözőnkből és a kijárat felé vettük az irányt. Végigpillantott a fekete plüsskabátomon, majd sóhajtott egyet. – És vehetnél egy igazi bundát.
– Csak nem túl olcsó barátnő vagyok neked így? – sandítottam rá vigyorogva – Ne anyagiaskodj. Tudod, hogy nálam nem érsz vele sokat.
– Az apád kormánypárti képviselő – suttogta, mintha ez egy hatalmas bűn lenne. Ha belegondolunk, manapság annak is számít a kormány eszméit képviselni, de apa nem hiszem, hogy annyira nagy pártolójuk lenne. Én gyakran csak azt mondom, hogy bemegy a Parlamentbe melegedni.
– Ha előrukkolsz neki egy ilyen ötlettel, nem mond neked nemet. Úgyis egyke vagy.
– Babett – időközben odaértünk a kocsijához, s rátámaszkodtam a metálkék Bentley Continentalra –, értékelem, hogy foglalkozol a kinézetemmel, de értsd meg, engem ez nem vonz – óvatosan megpaskoltam a kocsiját, amit Fenris illedelmesen körbeszaglászott, majd mellém sétált diadalittasan.
A szőke szépség vállat vont. – Én csak tanácsot szerettem volna neked adni. Híres, sikeres színésznő vagy, ráadásul egy neves képviselő lánya, akkor nem tudom, hogy miért hordasz olyan ruhákat, amiket az átlagemberek és miért nincs saját autód.
– Természetpárti vagyok – vontam vállat. Utálom az értelmetlenül túlárazott ruhákat, a nemes drágakövek nem hoznak lázba és az állati bundáktól egyenesen a hányinger kerülget, ezt pedig már nem egyszer mondtam el Babettnek.
De ő nem nagyon akarja ezt elfogadni. – Na, pattanj be Zazu – intett az anyósülés felé, majd kinyitotta a hátsó ülés ajtaját Fenris előtt. Ő vidáman rám pillantott, s bepattant a sokmilliós járgányba, Masni barátnőjével együtt. Még dobtam egy üzenetet apának, hogy elindultam haza és ne ejtse útba a színházat, ha jön hazafelé.
Babett hirtelen lehalkította a rádiót, s fogadta a hívást, amelyet telefonja vad rezgéssel jelzett. – Szia Peti! – szólt bele vigyorogva, majd rám pillantott – Most viszem haza az egyik munkatársnőmet, de olyan ötre hazaérek. Igen, az Arénában? Elküldted Messengeren? Nézem!
Komolyan mondom, úgy érzem magamat már tényleg, mintha anyám fuvarozna. Ugyanilyen beleéléssel beszél az ügyfeleivel és meglepően mindig akkor, amikor engem visz valahova.
Aztán pedig hallgathatom azt, hogy milyen rossz anya, mert nem foglalkozik velem soha sokat.
Ezzel a vallomással mondjuk elkésett úgy tíz évet. – Hol vagy? – Babett ismét rám pillantott, majd a Hungárián a nem megszokott irányba kanyarodott ki. Letettem a telefonomat és egy felháborodott pillantással jeleztem, hogy rettentő rossz irányba megyünk, ugyanis én Budán lakom és nem a Kerepesin. – Felvegyelek, vagy csak beszélni akarsz?
– Remélem, hogy csak beszélni – morogtam és már tényleg anyám mellett éreztem magamat megint. A deja vu egyre erősödött bennem és már az a maradék három agysejtem is öngyilkos akart lenni.
– Látlak! – Babett kivágta az indexet és a dugóból kisorolt az egyik útmenti üres parkolóhelyre. Illedelmesen leparkolt, majd megsimította szoknyáját és rám pillantott.
– Gumit használjatok – biccentettem.
– Hogy mekkora egy paraszt vagy! – vigyorgott jókedvűen.
– Csak őszinte – vontam vállat.
– Kiszállsz te is?
– A jó ég mentsen meg attól – unottan fentebb tekertem a légkondit, mivel kinn legalább harminchat fok volt – csak ne legyél sokáig, mert Fenris szétszedi a hátsó ülést.
– Gyere, engedd ki – kacsintott, majd kipattant az autóból.
Fenris kérlelően rám pillantott. – Eszedbe se jusson. Nem szállok ki innen, az fix.
Felhangosítottam a Retro Rádiót, s szinkronban énekeltem az éppen futó dalt az énekessel, közben a járda felé pillantottam. Babett mosolyogva szorongatta táskáját, előtte pedig egy magas férfi állt. Sportos alak volt, de nem teljesen kigyúrt, tökéletes haja és kerek szeme is sötétbarna, ovális arcát állánál sötét, dús borosta és rövid bajusz fogta keretbe.
Ha nem láttam volna dagerrotípiát Petőfi Sándorról, biztosan így képzeltem volna el őt. Szerintem ő Petőfi reinkarnációja, amely állításomat nem csak az emberszagú kifigurázó stílusa, de a kinézete is alátámaszt.
A magas férfi, amikor észrevette, hogy őt nézem – csak, hogy részletesebb személyleírást tudjak adni a tökéletes evolúciós zsákutcáról – felém intett egyet kedvesen.
Legszívesebben bemutattam volna neki, de csak rezzenéstelen arccal elfordultam. Kétszínű paraszt. Tudja vajon, hogy ki vagyok? A Bentley üvege nem sötétített, úgyhogy nem hinném, hogy nem tudta kivenni rendesen az arcomat és nem ismert fel.
Fél éve kiosztott az egyik videójában és minden tehetségtelen statisztának elhordott, "műbarát"-ként referált rám, most meg édesen integet, mintha most találkoznánk először.
Megráztam fejemet, majd a két ülés közt pihenő Fenris-pofit kezdtem el simogatni, s még vagy egy órát vártam arra, hogy Babett elszakadjon a szeretőjétől és hazadobjon engem.
A horrorisztikus egy óra után kedves öleléssel és arcrapuszikkal váltak el egymástól, majd Dancsó elindult az egyik irányba, Babett pedig beszállt mellém. – Na, mivan, őt nem dobod haza? Fenris mellett még pont elférne.
– Megy a barátnőjéhez – vont vállat, s kifordultunk a Kerepesire ismét – holnap utaznak el és még megbeszéltünk egy pár részletet a következő videóval kapcsolatban.
– Nem volt elég az az egy, drágám? – nyafogtam.
– Nagyon jó fej a Peti – nevetett a szőkeség – jó vele dumálni, okos és tanult fiú. Arról nem is beszélve, hogy a korához képest már elég nagy karrierje és vagyona van.
– Attól, hogy a szart aranyfóliába csavarod, még szar lesz – bólogattam tudálékosan, s közben a testszínű műkörmeimet matattam. Nem szeretem az ízléstelen dínókarmokat, ezért mindig csak a természetes hossz és színek mellett döntök.
– Nem tudom, hogy miért vagy ennyire befásulva, de lehet, hogy kicsit engedned kéne a gyeplőn, Zazu – Babett észosztása közben kinéztem az ablakon és egy kicsit rácsodálkoztam a Dunára, amely fölött éppen elhaladtunk. Szeretem a vizet és Budapest ezen részét, hiába, hogy tízéves korom óta lakom itt, de még mindig le tudok állni és rácsodálkozni a város panorámájára.
– Laza vagyok már így is, mint a rigalánc – hümmögtem.
– Akkor nem lennél ennyire előítéletes...
Rácsaptam combomra, s indulatosan Babett felé fordultam. – Én, előítéletes?! Tudtommal nem én voltam az, aki az első követ hajította.
– Peti csak viccel az ilyenekkel! – legyintett – Nem gondolta komolyan azokat, amiket abban a videóban mondott.
– És mit sem törődik azzal, ha ezzel valakinek megsérti a szakmai identitását – bólogattam. Fogalmam sem volt arról, hogy Babett miért védi ennyire ezt a felkapaszkodott influencert, de már kezdett tele lenni vele a hócipőm. Nem telt el úgy nap, hogy ne hozta fel Dancsó Péter nevét a próbák alatt és ne mesélt volna róla, mint a 'legjobb ismerőséről'.
Jobban az idegeimre tud menni, mint a megszállott rajongók.
– Ennyire érzékeny lelkű vagy? – Babett szarkasztikusan lebiggyesztette bordó ajkait.
– Neked nem esett szarul? – motyogtam.
– Nem – ingatta fejét – ameddig nem ismer és úgy alkot rólad véleményt, addig fals az, amit mond. De nem csak ő! Te is. Ha nem veszed a fáradtságot, hogy megismerd a másikat, sosem fogod tudni, hogy milyen ember valójában.