Egy Modern Románc | Dancsó Péter

Tizedik

A gyomorgörcsöm nem akart egy pillanatra sem csillapodni, amikor beültem az anyósülésre. Lesütöttem tekintetemet, s nyirkos, izzadt kezemet figyeltem, ahogyan idegesen matattam körmeimet, lábam remegett a zaklatottságtól.
– Nehogy elájulj itt a végén – morogta Peti, majd kitette az indexet és kihajtottunk a főútra. Hangja meglepően nyugodt volt, de mégis nyugtalanított az érdektelensége. Bár, ha nem érdekelném, akkor itt hagyott volna, nem?
Ebben csak reménykedni tudtam.
Kinéztem az ablakon, s figyeltem, ahogyan elsuhan mellettünk a pezsgő főút, a lámpafények összemosódnak egy nagy, fényes folttá a sötét égbolton, s ahogyan a vonat elszáguld az út mellett. Meg akartam kérdezni Petit, hogy hova megyünk, de nem akartam hozzászólni. Féltem tőle titkon, viszont akkor ezt nem akartam beismerni magamnak. – Nem is érdekel, hogy hova viszlek? – törte meg a csendet komoran.
Vállat vontam.
– Az egyik barátomnak van egy apartmanja Földváron – válaszolt egyből –, mint említettem, haza nem tudlak vinni, mert részeg vagyok, de Földvárig eljutunk.
Megállt a szívem egy pillanatra. Részegen vezet?! És mi van, ha lekapcsolnak minket és megszondáztatják?... Egyből elveszik a jogosítványát, de úgy néz ki, hogy őt ez nem hatja meg túlságosan.
Riadtan pillantottam a férfira. – Nyugi, nem hajtok bele szándékosan semmibe sem. Nem akarok öngyilkos lenni. – Peti higgadtan közölte a tényt, amellyel épp az ellenkezőjét érte el. Nem, hogy megnyugtatott volna, de mégjobban idegessé tett ez a rideg közlése.
Nagyot sóhajtottam, s ismét a tájat kezdtem el figyelni.

***

Amikor feleszméltem, megálltunk egy ház előtt. Valóban Balatonföldváron voltunk, messze a centrumtól egy csendes kis utcában. A ház, ami előtt megálltunk nyaralóhoz képest nagy volt, emelettel is rendelkezett, egy hatalmas kerttel, a kertben virágokkal és bokrokkal, s egy hosszú kocsibeállóval.
Peti előhalászott egy távirányítót a kesztyűtartóból, majd egy pár másodperces babrálás után megnyomott rajta egy gombot.
A kapu lassan nyílt ki előttünk, az autó begördült az udvarra.
Ismételt gombnyomás után becsukódott mögöttünk, az autó fényei lekapcsolódtak. A szívem megdobbant egy pillanatra, ahogyan az utasteret csak az utcáról beszűrődő, halovány lámpafény és a műszerfal ledkijelzőjének vakító fénye töltötte meg.
A műszerfal órájára pillantottam. Fél tizenkettőt mutatott, sóhajtottam egyet. Apa még mindig nem jelzett nekem, biztosan teljesen elfelejtett, viszont most mindent megadtam volna a hívásáért.
Soha, ismétlem, soha az életemben nem éreztem még magamat ilyen kínosan és ennyire kétszínűnek, mint ebben a pillanatban. Némaság telepedett az autóra, az egyetlen, aminek a hangját lehetett hallani, az a lehalkított rádió volt, amiben most a Boulevard of Broken Dreams ment. – Nem akarnál valamit mondani is esetleg? – Peti felém fordult a volánnál, s baljával a kormányra támaszkodott.
Lopva rápillantottam. Szemembe ismét könnyek gyűltek, de konok módon elpislogtam őket. – Köszönöm – ennyire futja, most komolyan?!
Dancsó sóhajtott egyet, majd hátradőlt az ülésben. – Azt hittem, hogy ennél többet is tudsz. Mindazok után, amit velem tettél.
– Bocsánat – motyogtam magam elé.
– Ez kevés ide – Peti hangja komorrá torzult, érces volt és mély. – Magyarázz el nekem valamit... mert olyan degenerált lehetek, hogy nem értem. Miért játszol velem? Egyszer kellek, egyszer nem... egyszer kedves vagy, de utána azt hallom vissza, hogy egy utolsó féregnek hordasz el, majd letagadsz. Meg tudnád nekem mondani, hogy ezt mi a francért csinálod?! – Hangja számonkérő volt, ideges, s méginkább csalódott. Magában hordozott minden keserűséget és minden elfojtott indulatot, mondatot, amit most legszívesebben üvöltve a fejemnek vágott volna.
De nem tette.
Most szedd össze magad Zafira. Most legyen nagy a szád.
Nyeltem egyet, ezzel lentebb lökve a gombócot, hogy egyáltalán szóhoz tudjak jutni. – Eleinte – motyogtam halkan – eleinte nem kedveltelek...
Petire pillantottam, aki ugyanolyan számonkérően vizslatott, mint eddig. Megemelte bal szemöldökét, tekintete bíráló volt, ajkai ridegek. – Aztán azt mondtam magamnak, hogy nem érdekelsz...
Ismét vártam a reakciójára.
Bíráló tekintetében megvillant a kíváncsiság, de még mindig rideg, érdektelen volt az ábrázata. – De érdekeltél... – Nem akartam neki ezt elmondani, de úgy éreztem, hogy így a helyes. – És aznap, a vihar után megváltozott minden, amit addig tudtam és gondoltam rólad.
– Mire? – kérdezte hűvösen.
Tétován szóra nyitottam ajkaimat, de nem jött ki rajta hang. El akartam neki mondani, de azt sem tudtam, hogy mit. Annyi érzelmem tört felszínre, annyi mindent éreztem, de egyiket sem tudtam kifejezni szavakkal, gondolatokkal meg pláne nem. – Nem tudom elmondani... csak más lett.
Lenyelte az idegességét ismét. – És miért mondtad azt, hogy 'sajnos' szomszédok vagyunk?
– Nem tudom... – motyogtam, s éreztem, ahogyan ismét könnybelábad a szemem.
– Remélem tisztában vagy vele, hogy ezzel nagyon megsértettél.
Bólogattam. – Tudom, hogy elvágtam magamat nálad.
Dancsó nem válaszolt. Találkozott tekintetünk ismét, s megborzongtam a rideg, engem bírálóan méregető mogyoróbarna szempár láttán. – El – felelte higgadtan. Megdobbant a szívem.
Kiugrottam a kocsiból, becsaptam magam mögött az ajtaját. Lerogytam a forró betonra, majd arcomat tenyerembe temettem és zokogni kezdtem. A sminkem elkenődött, égette a szememet, fehér nadrágom tiszta por lett, szőke, eddig tökéletes loknijaimba vadul martam bele. Engedett az elegáns hajkorona, s csupán egy csapzott csimbókként pöffeszkedett fejem tetején.
Nem az fájt, hogy elutasított; hiszen alig ismerjük egymást.
Az fájt, ahogyan tette.
Halk lépteket hallottam közeledni magam felé. – Itt a kulcs, menjünk be. – Peti megállt előttem, s megrázta a kulcscsomót kezében.
– Haza akarok menni – feleltem keserűen, remegő hangon, mint egy hisztis kislány, aki nem kapta meg a Ken babát, amit szeretett volna.
– Ma nem tudsz.
Dancsó rideg hangja valamit megindított bennem; rá emeltem tekintetemet, összevontam szemöldökömet. – Hát ennyi lenne a nagy Dancsó Péter? Akiért egész Magyarország rajong, aki a jövő nemzedékének ékköve? – Keserű voltam, mint a legutálatosabb gyógyszer, bár jól tudtam, hogy ez a keserűség, ugyanúgy, mint a gyógyszer, többet árt, mint használ ennél a bajnál.
Peti tekintete dühösbe fordult. – Ennyi – felelte – tudod, Zafira, velem sokmindent meg lehet tenni. Azt viszont senki emberfiától nem viselem el, hogy nyilvánosan és alattomosan megalázzon.
Lassan feltápászkodtam a földről. Leporoltam a nadrágomat, lábaim még mindig remegtek a félelemtől és az idegességtől, de a rosszullétem már elmúlt.
– És még mielőtt megkérdezed – előzött meg a beszédben – azért hoztalak ide, mert még érzek irántad valamit.
Részeg.
És őszinte.
Szívem hevesebben kezdett el verni mellkasomban. – Mit?
– Azt, amit nem kellene.
Tétován vártam a szót.
– Szeretetet.
A levegő bennakadt tüdőmben, s nem mertem moccanni. Talán azt hittem, hogy ez csak egy álom lehet, s ha megmoccanok, az egész a feledésbe vész. Talán csak nem tudtam mozdulni meglepettségemben.
– Fiatal vagy, gyerekes, naiv – vállat vont – egy bohém, modern hercegnő. Az, akibe az udvaribolond az első alkalommal beleszeret, de nem tudja, hogy milyen is ő valójában. Távoli álomképnek látszik ő, egy lidérc, délibáb a nyári panorámában. Az udvaribolond csak addig lesz boldog, amíg meg nem ismeri a hercegnőt és bele nem szeret.
– Utána mi lesz a bolonddal? – kérdeztem félénken.
– Jó kérdés – hümmögött egyet, majd a csillagos ég felé emelte tekintetét. Sziluettjének tökéletességét a sápadt holdfény adta vissza igazán csak, ahogyan az eget kémleli, kezeit zsebre vágja. – Talán örül, hogy kedves a hercegnője. De lehet megbánja azt, hogy közeledni akart felé. – Peti ismét rám pillantott. – Tudod mi az a plátói szerelem, igaz?
Bólintottam.
– Akkor érted, hogy a bolond miért megosztott.
– És miért nem kérdezte meg sosem a hercegnőt a bolond? – nyeltem egyet. Belső remegés fogott el, egyszerre vártam és féltem, hogy mit fog válaszolni rá.
– Minden hercegnőnek van valahol egy hercege, aki érzéki, humoros, de mégis komoly. Egy ilyennel a bolond nem tudja felvenni a versenyt – felelte, majd sóhajtott egyet és ismét az égre pillantott.
– És mi van akkor, ha a hercegnőnek a bolond a hercege?
Peti ismét rám kapta a tekintetét. Az a mogyoróbarna szempár most viszont nem volt rideg, se nem elítélő. Csodálkozva bámulta sminktől piszkos arcomat, kócos hajamat és szürke, porfoltos ruhámat. – Akkor a hercegnő is bolond.
Tekintetemet mélyen övébe fúrtam. – A bolondok hajlamosak őrültségeket elkövetni, igaz?
– Ezért bolondok – Peti lassan közelebb lépett hozzám, én hátrébb léptem egyet. Az autó oldalának támaszkodtam, a férfi átkarolta derekamat, szorosan magához fogott. – Miért éri meg a bolondnak szeretni a hercegnőt? – suttogta, s közben egyre közelebb hajolt hozzám.
Lehelete alkoholtól átitatott volt, érintése pedig forró, mint a déli napsütés. Ismét éreztem az erős lüktetést mellkasában, amikor kezemmel végigsimítottam fehér ingjén. Meghitt pillanat volt, meghitt helyen és meghitt időben.
– Szabad, Kisasszony? – suttogta ajkaimhoz közel, én bólintottam.
– Verset nem akarsz hozzám írni?
– Lehet róla szó – Peti lassan, érzékien csókolt meg, s közben még erősebben magához szorított. Kezeimet végigvezettem nyakán, majd tarkójánál állapodtam meg. Lágyan belemarkoltam, s közben egy pillanatra sem szakadtam el tőle.
Édes volt a csókja, amelyet még sosem éreztem, s olyan odaadással ölelt magához, ahogyan még soha senki sem.
Peti eltávolodott ajkamtól, én pedig lehunyt pilláimat óvatosan felnyitottam.
– Menjünk be – suttogta meghitten, majd eltávolodott tőlem, s a ház irányába indult el. Válla mögött rámpillantott, én követtem.
A házba lépve felkapcsolta egyből a villanyt. Üres volt teljesen, bizonyára még nem érkeztek meg a barátjáék. A hely viszonylag nagy volt, egy hatalmas nappalival, amelyből négy szoba nyílt, egy konyha és egy fürdőszoba. Az emeletre kívülről lehetett feljutni, amivel tökéletesen kiküszöbölhető volt az, hogy az itt lakó baráti társaságok zavarják egymást. – Szoba egy, kettő, három, négy. Melyiket szeretnéd? – mutatott végig Dancsó a lehetőségeket.
Vállat vontam. – Nekem teljesen mindegy.
Még mindig remegtem, mint a nyárfalevél, amikor Peti csókjára gondoltam. Félőn pillantottam ismét rá, ő pedig ezt észrevette, s elmosolyodott. – Miért vagy így megilletődve?
– Nem gyakran szoktak csókolgatni – feleltem önkéntelenül, hülyén, s még magam is meglepődtem az őszinteségemen.
– Ennek örülök – ismét hozzám lépett, majd szorosan karjaiba zárt. Derekamnál fogta át alakomat, ezzel teljesen alakjához szorítva engem. – Gondolom pizsamát nem hoztál magaddal.
Ingattam fejemet. Valóban, nem úgy terveztem, hogy egy vadidegen helyen fogok enyelegni a nagyanyám szomszédjának a keresztfiával ma este. Dancsó elengedett öleléséből, majd elkezdte kigombolni az ingjét.
Lányos zavaromban arcomat pír borította be egy pillanatra, majd lassan megnyugtattam magamat, hogy ez már nem az első eset, amikor póló nélkül látom őt.
Most viszont olyan más volt.
– Megfelel? – Odanyújtotta nekem a fehér inget, én tétován elkaptam kezéből. – Menj, öltözz át – bökött fejével az egyik szoba felé.
– Előbb lemosom ezt – mutattam a sminktől mocskos arcomra.
Engedelmesen elsétáltam mellette a fürdőbe, s éreztem, ahogyan utánam néz egy másodpercre. Miután sikerült levakartom magamról a vízálló sminkeket, besiettem a szobába, majd becsaptam magam mögött az ajtót.
A helységben egy hatalmas franciaágy és egy gardrób helyezkedett el, az ajtóval szembeni falon erkélyajtóval, amely a hátsókertre és a távoli halastóra nézett, az ablakok előtt tejfehér függönnyel.
Ledobtam magamról a zakót, majd a nadrágot, s éppen egy előnytelen pózban próbáltam meg kihámozni magamat a csipkés bodyból, ami alatt nem viseltem mást, csak egy fehér tangabugyit, amikor is a zár kattanására lettem figyelmes.
Riadtan engedtem el a patentokat a lábam között, s magam elé kapva a fehér inget próbáltam meg a legutálatosabban nézni az ajtón belépő férfira.
Lassan közeledett felém, majd amikor odaért elém, óvatosan elvette a kezemből a fehér inget, s a fotelre hajította.
A szívem ki akart ugrani a helyéről, olyan hevesen zakatolt. Csak a fehér csipkebodym volt rajtam, s emiatt egy szenvedélyes pillantást érdemeltem ki Petitől, amibe beleremegtem egész alakomban.
Nem szóltunk egy szót sem, amikor ismét magához húzott, majd óvatosan, de mégis határozottan a puha, bevetett ágyra ültetett le. Gyengéden kúsztam egyre föntebb a matracon, miközben Peti felém tornyosult, csípőjét lábaim közé fúrva támaszkodott meg az ágy háttámláján.
Vágyakozóan meresztettem rá égszínkék tekintetemet, s ekkor ő egy határozott mozdulattal kioldotta a bodym patentjeit, majd ismét érzelmes csókban forrtunk össze.