Egy Modern Románc | Dancsó Péter

Hetedik

Az ágyamon feküdtem, s vágyakozóan kémleltem kifelé az ablakon. Reggel beborult az ég, és azóta egy kicsit fúj is a szél, nemrég pedig az eső is elkezdett szakadni. Unottan telefonoztam, miközben hangosan bömböltettem egy pár zenét. Apáék a szokásukhoz híven még a rossz idő ellenére sem maradtak itthon, ők elég aktív nyaralók, így most is az egyik ismerősééknél voltak Füreden.
Nem szeretem a szüleim politikus vagy jogász barátait, nekem túl száraz a stílusuk. Képtelen vagyok velük értelmesen elbeszélgetni, ezért ezek alól a programok alól kibújok mindig. A távolban zordan rángatta a fák lombját a vihar, haragosan süvített a szél, én pedig az erkélyajtóhoz sétálva kinéztem a tiszta üvegen.
Láttam, ahogyan a dombság felől hatalmas, sötét felhő közeledik, szinte nem is lehetett látni a hegyeket. Minden szürke volt, az egykor azúr ég, a zöld táj, a felhők, a hangulatom.
Hangos dörgés hallatszott, s ez arra ösztönözte Fenrist, hogy berohanjon a szobám nyitott ajtaján, s bebújjon az ágyam alá.
Felhangosítottam a zenét, hogy elnyomja az égzengést, s ezzel is megnyugtassam a kutyámat. Ilyenkor nem szoktam simogatni, ugyanis azzal csak megerősítem, hogy félnie kell. Sokkal inkább csak beszélek hozzá, mint egy emberhez és felhívom magam mellé az ágyba.
Gyakran ül le velem sorozatot nézni, bár kötve hiszem, hogy bármit is ért belőle.
De akkor mi a motivációja?
Bár, ha jobban belegondolok, néha én sem értem a saját motivációimat a feltételezhetően értelmetlen cselekvések elvégzéséhez...

Leültem az ablak elé törökülésbe és figyeltem, ahogyan a természet kitombolja magát. Dühösen tépte a Balaton kék fátylát, meghajlította a fák lombját, s villámokat szórt a távolban.
Figyeltem, ahogyan rázza a barackfa öreg ágait, megritkítja sűrű lombkoronáját és az érettebb terméseket a földre hányja sorra.
A szomszéd kertjére jó rálátást kaptam, ahol ekkor egy igen érdekes jelenetnek lehettem szemtanúja. Hanga eszeveszetten rohant ki a szakadó esőbe, nemsokkal később Peti is. A vihar összeborzolta a lány hullámos, válláig érő barna haját, mindketten láthatólag bőrig áztak.
Vitatkoztak.
Hangosan kiáltoztak egymással, Hanga többször is meglökte a párját, majd egy erős pofont lekevert neki. A férfi megingott, mikor a lány elrohant mellette, egyenesen be a házba.
Peti csak állt ott, a szakadó esőben, s közben kezét az előbbi pofon helyére csúsztatta. Lehajtotta fejét, ruháját a szakadó eső teljesen átáztatta, a viharos szél összekócolta a haját.
Egy pillanatra megesett a szívem rajta. Rossz volt látni, ahogyan maga alatt van, ezért elsétáltam az erkélyajtómból, s leültem az ágyamra.

A gondolat viszont nem hagyott nyugodni. Ott áll még vajon? Mit érezhet? Min vesztek össze? Nagyon letörtnek festett, amit az is mutatott, hogy nem ment be az esőről egyből a lány után.
A kérdések folyamatosan ötlöttek fel bennem és nem hagyott nyugodni Peti gondolata. Érdekelt, hogy ott áll-e még és ha igen, akkor miért. A gyomromban egy érdekes, feszítő érzés keletkezett, amikor elhatároztam, hogy nem megyek le hozzá, hanem majd valamelyik nap megkérdezem, hogy mi történt.
Nem hagyott nyugodni a lelkiismeretem, ezért két perc tanakodás után felkeltem az ágyról és a fekete bomberdzsekimet felkapva lesétáltam az emeletről.
Halkan tettem ezt, hogy mama nehogy gyanút fogjon. Ilyenkor bezárkózik a szobájába és valami filmet vagy híradót néz, ugyanis ő sem szereti a vihar hangját.
Igazból az elektromos készülékeket sem lehetne bekapcsolni, de anélkül olyan unalmas minden...
Összehúztam magamon a dzsekit, ami utólag megvallva nem sokat segített, s mezítláb kilopakodtam az erkélyre.
Amikor kinyitottam az ajtót, egyből megcsapott a hideg és az esőillat. A járólap a gangon hideg volt, vizes, majdnem el is csúsztam rajta, amikor lesiettem a lépcsőkön. A szél először szaggatta szőke tincseimet, de aztán a jéghidegnek bizonyuló eső gyorsan elnehezítette, s bőrömhöz tapasztotta hajkoronámat.
Szinte egy pillanat alatt bőrig áztam, s kintről az égzengés még fülsüketítőbb volt, a szürkeség pedig valódibb és még élettelenebb.
Végigsiettem a hideg macskakövön, majd a barackfát kicsit elkerülve a kerítésnek támaszkodtam. Peti még mindig ott állt a szakadó esőben és láthatóan gondolkozott. Hideg volt, nagyon hideg, a szél pedig rettenetesen fújt, ami még hidegebbnek éreztette a szakadó esőt. – Peti! – ordítottam, amikor az ég dörgött. A férfi odakapta a fejét, mire én intettem felé egyet, hogy jöjjön oda hozzám. Lassan, komótosan odasétált. Reményvesztett volt, arca megnyúzott, szemei kisírtak, amit az eső ellenére is láttam jól. Szótlanul álltam csak, amikor odaért a kerítéshez és velem szemben megtámaszkodott rajta. A derekáig jó, ha érhetett. – Ne állj kint az esőben... – motyogtam, s közben összekoccantak fogaim – megfázol.
– Mondja ezt az, aki direkt kijött – még most sem vesztette el a jó öreg szarkazmusát, de hallhatóan szomorú volt.
– Gyere át – el sem hittem, hogy ez valóban kimondtam –, láttam mindent...
Peti nyelt egy nagyot, majd laza egyszerűséggel átugrott a kerítésen. Ismét hangos égzengés rázta meg a környéket, egy villámmal kísérve, mi pedig besiettünk a menedékül szolgáló házba.