Egy Modern Románc | Dancsó Péter

Harmadik

Megint magamra maradtam egész délután, de már untam a fán történő olvasást. A mai nap kissé borongós volt, az égen nagy bárányfelhők úsztak, de az idő még mindig fülledt volt.
Leugrottam a fa legalsó ágáról, amely maximum két méterre lehetett a föld fölött. Kicsit fentebb húztam a vékony anyagú nadrágomat, amelybe egy fehér trikót tűrtem be, mikor Fenris odarohant hozzám, labdájával a szájában. Az árnyékban húzódó gyepről kiléptem, csupasz talpam találkozott a forró macskakővel, amit egy halk szisszenéssel fogadtam. Gyorsan átléptem a fűre, majd zsebre vágtam a kezemet és letettem a napernyő árnyékában ácsorgó üres kovácsoltvas asztalkára a telefonomat és a könyvemet. – Na gyere te! – sóhajtottam mosolyogva, s intettem Fenrisnek.
A hosszú kert végében összezárt a kerítés és egy kapucska állt rajta. Nem volt magas, egy jobb képességű kisgyerek simán át tudta mászni és könnyen eljutott a mögötte elhúzódó szőlőshöz. Ott már nem választotta el kerítés a szőlősünket a szomszédétől, éppen ezért döntöttünk úgy, hogy felhúzunk elé egy kerítést. Nem lenne jó a teljesen nyitott kert, főleg azért, mert az alattunk lévő utcára nyílik a szőlős és ott is csak egy picike kerítés figyelmezteti az embereket, hogy magánterület.
Kinyitottam a nyekergő fémkapucskát, amely szolidan a vállamig ért, s ekkor Fenris elrajtolt mellettem. Végigrohant a velünk szemben álló szőlősoron, amely olyan száz méter hosszú lehetett.
A telkünk szélességében – amelyet a ház határozott meg – olyan öt ilyen sor helyezkedett el száz méter hosszan, s annak a végében autóút nyúlt el. Fentebb lakunk a "Koporsó alakú hegyen" és a telkünk lába pont a turisták által kedvelt, borospincékkel és fogadókkal tarkított útra vezetett. Pont ezért is nehéz volt mindig a szőlősben járni. Kellemesen lejtett, ha az út felé sétáltunk, de ha vissza akartunk jutni a házhoz, akkor már érződött a meredeksége.
Nem, mintha annyira meredek lett volna az a picike emelkedés, de egy szőlősputtonnyal igen nehéz volt megmászni.
Nagyot sóhajtottam, s kezemet derekamra helyeztem. A panoráma, ami innen a Balatonra nyílt, magával ragadó volt. A tikkasztó hőségben gyöngyözött a távoli levegő, de még ígyis csodaszépen ki lehetett venni, ahogyan a Balaton fölött elhaladó felhők hatalmas árnyékot vetnek a víztükörre.
Fenris meglökte lábamat orrával, s kérlelően tette le elém a labdát. Felkaptam és elhajítottam neki, a szőlőtőkék közti sárga homokos úton, a kutyus pedig utána rohant.
A víz felől forró szellő fújt, szőke hajamtól forró tarkómnak kellemes hűvöst adott. Fenris odarohant, s letette a labdát elém, majd kérlelően nézett rám. Megint elhajítottam a nyáltól és homoktól mocskos teniszlabdát, a kutya pedig ismét vidáman rohant utána.
A labda a kelleténél lentebb gurult, ami után Fenris morogva rohant, s ez apró mosolyt csalt arcomra.
– Nem szökik ki? – A hang hallatán megugrottam és az irányába fordultam. Peti a bal kezem felőli szomszéd szőlősorban állt, s mosolyogva mutatott a kutya felé, miközben mosolygó barna szemével engem nézett.
Ingattam fejemet, majd visszanéztem, de a kutya már nem volt a soromban. Egy pillanatra megtorpantam, s megállt bennem az ütő.
Éppen most tagadtam le, hogy szökős lenne, erre elszublimál!
– Jaj, te! – Peti hangján meglepettség hallatszódott, majd megpillantottam a fehér-szürke szőrpamacsot, ahogyan átmászik Peti lábai és a minket elválasztó szőlőtőkék között. Dancsó felmutatta a nyálas-retkes labdát, majd a tőkesoron áthajolva elhajította, Fenris pedig vidáman utána rohant. – Husky?
– Vajon – fordultam felé unottan.
Peti sóhajtott egyet.
– Amúgy, nem tudom, hogy miért erőlteted ezt az egészet – ami a szívemen, az a számon...
Peti rám pillantott ismét, s ekkor Fenris is odaért hozzánk. Letette elém a labdát, én elhajítottam, kicsit indulatosabban is, mint ahogyan eddig tettem.
Még a karom is belefájdult.
– Figyelj, nem tudom, hogy mi a bajod...
– Te! – mordultam rá Petire, belevágtam szavába – Nem tudom, hogy mit akarsz azzal kompenzálni, hogy folyamatosan a nyakamra mászol, de már kezd irritálni és ez még csak a második nap!
– Azt hittem, hogyha egy kicsit nyitok feléd, akkor hajlandó leszel te is felém, ha már nem köszöntél vissza Pesten. – Hangján apró sértettség hallatszott, de annak ellenére végtelenül nyugodt volt. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire támadni fogsz minden pillanatban, ha a közeledbe merészkedek.
Szótlanul vettem fel megint a kutya labdáját, majd eldobtam neki ismét. – Vannak még meglepetések a mai világban.
Nem pillantottam a férfira, mert akkor félő lett volna, hogy nem bírom levenni róla a szememet. – Az biztos – lenézően közölte a megerősítését.
– Tényleg az a bajod, hogy statisztának hívtalak és lefikáztam viccből a játékodat?
Nem méltattam válaszra Petit, csupán sóhajtottam egyet és mellkasom előtt összefontam karomat. – Ezt most nem mondhatod komolyan – hangján hallatszott, hogy jól szórakozik.
– Igazából te vagy a bajom – felszegtem fejemet. Valóban, nem volt kedvem ahhoz, hogy társalogjak vele és ezt ennél erősebben nem bírtam már a tudtára adni.
Szemem sarkából Petire pillantottam. Óvatosan nyelt egyet, majd elfordította fejét a házuk irányába. Hallottam, ahogyan egy kedves, távoli 'Peti' felkiáltás suhan át a hosszú telken. – Hiányzol már neki – feleltem komoran és reméltem, hogy a nője hangjára már tényleg itt hagy engem.
– Aztán nehogy beleőrülj a kedvességbe, Zafira – tekintete beleütközött azúrkék, égető pillantásomba, majd sarkon fordult és elsétált.

Erőtlenül huppantam le a szőlősor közé az árnyékba, s Fenris odasétált hozzám, kérdőn nézett rám égszín tekintetével. Fejemben felcsendült ismét Peti hangja, ahogyan a nevemen szólít és megint düh fogott el. Kezemmel belemarkoltam a homokba, majd óvatosan morzsolni és szórogatni kezdtem, mint egy ötéves a játszótéri homokozóban. – Ez a világ sora, nincs mit tenni – sóhajtottam egyet, majd folytattam a fejemben felcsendülő dalt – elfordítom a fejem... kicsi gyere velem csókot csenni, míg van szerelem.
Ismét nagypapa jutott eszembe. Őszintén, nem nagyon szeretek egyedül kijárni a szőlősbe, mert mindig rá emlékeztetnek a zöldellő tőkék és a rajtuk csüngő sötét és világos fürtök. Mindig ő énekelte nekem ezt a dalt és a lelkemre kötötte, hogy ha már ő nem lesz és meghallom valahol, mindig énekeljem. Kicsi, gyere velem rózsát szedni, amíg el nem megy a nyár... addig kell az ilyet elvégezni, míg virul a határ! – Papa hangja csengett vissza a fejemben, ahogyan az ötéves énemet ölébe kapva sétálgattunk a szőlősorok között. – Megy az idő, ugye nincs mit tenni... elfordítom a fejem – motyogtam magam elé. Szemeim könnybe lábadtak és lassan sós cseppek gördültek le arcomon.
Milyen szörnyű dolog a lassú elmúlás.
Kilenc voltam, amikor papánál tüdőrákot diagnosztizáltak – egész életében erős láncdohányos volt. Én nem is tudtam róla legalább egy fél évig, ugyanis rajta semmi sem mutatkozott meg lelkileg, csupán testileg.
Egész életében egy erős, nagydarab, kreol bőrű férfi volt, dús, sötétbarna göndör fürtökkel és erős borostával. Afféle valódi balatoni paraszt, aki minden reggelét egy röviddel és cigivel indította, majd egész nap dolgozott, hol a saját portáján, hol másoknak segített be.
Viszont, amikor a születésnapomat náluk ünnepeltük, papa láthatóan vékonyabb lett és a sötét hajkoronának is búcsút intett fél év alatt. Akkor már tudtam, hogy nincs minden rendben, de nem akartam vele foglalkozni. Papán nem mutatkozott meg a betegség, ezért azt hittem, hogy nincs is.
Emlékszem még, pont itt ültünk augusztus végén és néztük együtt, ahogyan a fehér vitorlák tovasuhannak a távoli tó türkiz tükrén. Papa felém fordult és komolyan dörmögte. – Nincs sok időm már hátra, Zazu – érces, mély hangja szomorú és fáradt volt. Meglepett, de egyben el is szomorított, hiszen én azt hitettem el magammal, hogy minden rendben van.
Közben egyáltalán nem volt. – Azt szerettem volna, hogy lássalak fehér ruhában az oltárhoz sétálni és azt, ahogyan sikeresen szerepelsz az első darabodban – már akkor is színész szerettem volna lenni, amiben egyedül ő támogatott – de sajnos nem fogom. Ígérd meg nekem, hogy sosem hagyod, hogy mások irányítsanak és megteszel mindent azért, hogy elérd, amire vágysz.
Én csak nagy szemekkel bámultam rá. Ő a sámlin ült, lába mellett az egykori pulikutyánk, én jobb combján foglaltam helyet. Most sem vagyok egy nagy darab lány, akkor sem voltam az. Csak bámultam és nem értettem, nem tudtam felfogni, hogy miért mond nekem ilyeneket. Legszívesebben azt hittem volna, hogy lódít megint, de sajnos nem tette. Némán bólogattam. – Ne hagyd, hogy helyetted irányítsák az életedet. Legyél szabad, mint ahogyan én is az voltam. Mi, Pálffyk szabadnak születtünk és ha sokat nem is, de egy valamit mindig tudtunk; szeretni.
Ajkaim elkámpicsorodtak és belemarkoltam a mellettem fekvő Fenris bundájába óvatosan. Könnyeim legördültek halkan az arcomon és a sárga homokra hullottak. – Most még fiatal vagy – papa hangja szólt a fejemben, szó szerint vissza tudtam idézni azt, amit akkor mondott – de ha oda kerülsz, majd meglátod, hogy miről beszéltem.
A nyarunk gyorsan elmúlt, majd az őszt követte a tél. Papa állapota a kemoterápiás kezelés ellenére csak rosszabbodott és már a karácsony sem volt az igazi. Hatalmas fájdalmai voltak, amiket már csak kórházi ellátásban tudtak csillapítani, így a szokásos karácsonyi vacsorát sem ülte már velünk, de mi meglátogattuk a kórházban.
Rossz volt látni, ahogyan az az életerős ember, akit már millió rendszer és vihar szaggatott, már csak az emlékeimben élt és aki abban a fehér kórházi szobában feküdt, csupán az árnyéka volt egykori önmagának.
Mosolyogva intett magához, de az a mosolya sem volt a régi már. Látszódott rajta a fájdalom és az, hogy már nem akar többet harcolni.
Megértettem a lelkem mélyén, de nem akartam, hogy még elmenjen. Magához intett, s megfogta apró kezeimet. – Vigyázz nagyanyádra helyettem Zazu. Ha nem is lehetek veletek, de fentről mindig figyelni foglak titeket és szólok egy-két szót majd a jó Isten színe előtt az érdeketekben... – nehezen vette a levegőt, s mondanivalóját egy pár érces, hallhatóan fájdalmas köhögés szakította félbe. Könnyeim potyogni kezdtek.
– Nem akarom, hogy elmenj – ingattam fejemet, hangom elcsuklott.
Papa elmosolyodott, s ingatta a fejét. – Én sem. De ez a világ sora. Meg kell jönnünk, majd egyszer elmennünk.
Hüppögve sírtam, arcomat teljesen eláztatták a könnyeim. Azt kívántam, hogy bárcsak itt lenne papa még mindig és ismét együtt mehetnénk sétálni a hegyre, s együtt kóstolnánk meg titokban a bort a pincében. Minden sokkal nehezebb nélküle...
Sóhajtva egyenesedtem ki a görnyedt ülésből és töröltem meg arcomat.
Ez a világ sora, nincs mit tenni...