Egy Modern Románc | Dancsó Péter

Második

A reggeli nap gyenge sugarai a fehér fém hintaágyon értek. Korán keltem, este nem tudtam aludni a hasfájás miatt, tehát nem voltam éppen a helyzet magaslatán. Felhúztam magam alá a lábamat, s felvontam a hálóingem szatén spagettipántját. Mindig lecsúszik a vállamról és ez felettébb irritáló tud lenni, főleg, ha alig alszom valamit és kómás vagyok.
Fenris a lábamnál feküdt, miközben lágyan ringatóztam a kora reggeli hűvös némaságban. Itt a fű sem nő délig, reggelente nagyon nagy csönd van a környékünkön, amiért hálát adok a jó Istennek.
Felcsaptam ismét a Gyűrűk Urát, s onnan folytattam, ahol tegnap este abbahagytam. Teljesen elmerültem a varázslatos világban és éppen orkokkal harcoltam, miközben egy banánt meghámoztam, s a szorgos elfogyasztásába kezdtem. Egyik kezemben a könyvet, másikban a meghámozott banánt tartottam és megfontoltan csámcsogtam a falatokon, amikor a lábam mellett Fenris felkapta a fejét.
Mama topogását vettem ki a művészi csendben, ahogyan felém igyekszik a kávémmal, amit még benn 'rendeltem' tőle.
Jó nagymama lévén, amikor itt vagyok nála, mindig kiszolgál és azt főz nekem, amit szeretnék. – Jó reggelt! – Mama mosolyogva köszönt, viszont nem nekem.
Felkaptam a fejemet, s megakadt a rágó folyamatom. – Jó reggelt Erzsike néni! – Peti illedelmesen intett egyet, s közben felvett egy, az ő részükre hullott barackot.
– Jaj, drágám, csak szóljon, adok én barackot! Annyi van ezen a fán, hogy Dunát lehetne vele rekeszteni! – Mama letette elém a kávémat az asztalra én pedig próbáltam nem a szomszédra nézni.
Leginkább nemtörődöm grimasszal olvastam újra hússzor ugyanazt a sort.
– Jöjjön, no! – Mama megindult a bejárati ajtó felé – Lizácskám, fogjad meg azt a sátánfajzatot, ne ugrálja össze!
– Nehogy a kutyának baja essen – morogtam, majd Fenrist magam mellé parancsoltam és leültettem.
A szívem megdobbant egy pillanatra. Nem akartam, hogy betegye a lábát az én fenségterületemre és főleg nem akartam szóbaállni vele.
Még mindig azt az egy sort olvastam újra, amikor léptek közeledtét hallottam. Fenris felfigyelt az új illatokra, s fejét érdeklődően kapta fel. Halk morgásba kezdett, majd egy hangosabbat vakkantott. – Csitt! – parancsoltam rá, s visszamélyedtem a könyvbe, mintha semmi rendkívüli nem történne. Mézszőke hajam néhol kiszabadult a laza, lapos copfból, s vállamon nyugodott meg, lábaimat magam mellé húztam fel a hintaágyra.
– Segítsek? – Peti hangjára felkaptam a fejemet, s megpillantottam, ahogyan mama egy partvissal próbálja lelökdösni az igen magasan lévő érett barackokat.
– Nem kell! – utasította agresszívan, de ez az agresszió nem is Dancsónak szólt, sokkal inkább a barackoknak – Liza! Hozd már ide azt a hokedlit, hogy a jó Isten áldjon meg!
Mama szava szent és sérthetetlen, így hát nem volt mit tennem, felálltam csigalassan a hintaágyból, s az ülőalkalmatosságot kezembe fogva odasétáltam a szomszédunkhoz és mamához.
Nem néztem Dancsóra, szememet a célra összpontosítva sétáltam el mellette, majd letettem mama mellé a széket. – Maradjál itt és szedd el a barackokat! Vigyázz, dobom! – morcos arcomra mosolyt csalt mama, ahogyan ledobta nekem a barackokat – Tedd oda abba a zacskóba fiam!
Felvettem a kikészített nejlont, majd beledobáltam a gyümölcsöket olyan tempóban, ahogyan mami hajigálta le nekem a fáról. Tudtam, hogy direkt hívott ide, nem olyan béna, hogy ne tudja leszedni egyedül.
Most viszont tetteti a gyenge öregnénit, hogy Peti megsajnálja – jó taktika, mami.
Nagyi egyre gyorsabban kezdte el lefelé dobálni a barackokat és úgy éreztem magamat, mint egy röpimeccsen, csak itt éppenséggel nem visszaütni kellett a labdát, hanem elkapni. Ledobtam a kezemből a zacskót, s két kézzel próbáltam elkapni a rám záporozó gyümölcsöket.
Egyet-kettőt ígyis sikerült kiejteni a kezemből, amelyeknek hős megmentőjévé a szomszédunk vált.
Pontosabban a keresztfia.
Az egyik kezemből kihulló barackot Peti villámgyorsan fogta el mellettem, majd felegyenesedett, s most először találkoztunk szemtől-szemben. Magasabb volt, mint ahogyan azt elképzeltem és sokkal erősebbnek is tűnt közelről. Egy pillanatra megszeppentem és leguggoltam a zacskóhoz.
Belepakoltam a kezemben szorongatott barackokat, s óvatosan felhúztam a lecsúszott pántomat. Annyiszor belegondoltam tegnap este a nagy találkozásunkba, de nem hittem volna, hogy ilyen korán megesik.
– Add má' oda neki no, fiam! – Mama meglökte a könyökömet, ezzel ösztönözve arra, hogy Peti felé nyújtsam a zacskót.
Ne égess már le ennél jobban, kérlek!
– Köszönöm – bólintott egyet Peti – bár ez szerintem elég sok lett, Erzsike néni – lopva elmosolyodott.
Egyenes mosolya van.
– Maradjon egy kávéra, Petike! – Mama összecsapta tenyerét, majd elkapta a férfi kezéből a barackokkal teli Coop-os szatyrot.
Dancsó meglepődésében csak biccentetni tudott egyet. – No, üljön le, hozok ki kávét! Oda arra a! – mutatott a hintaágy felé mama, amelynek a tövében Fenris feküdt, s a parancsomra várt, hogy letámadhassa és halálra szaglászhassa az idegent.
Az öreglány elcsoszogott, Peti pedig felém fordult. – Fázol? – elmosolyodva mérte végig alakomat, amin most csak egy vékony szaténból készült hálóing volt.
– Remélem nem félsz a kutyáktól – intettem egyet, mire Fenris felpattant a helyéről, s odarohant hozzánk. Mohón támadta le Dancsót és végigszimatolta, majd megrántotta a nadrágszárát.
Csettintettem egyet, mire a kutya rám figyelt. – Nem – jelentettem ki tömören, határozottan.
– Egyébként szeretem a kutyákat – Peti a hintaágyhoz sétált, s lehuppant rá, oda, ahol nemrég még én ültem. A kezébe vette a könyvemet, majd belelapozott. – Ez egy jó könyv, de a filmadaptáció nem adta vissza a világot – sóhajtott egyet, majd lapozott – Kár érte.
Össze voltam zavarodva és nem tudtam, hogy mit tegyek.
Legszívesebben kidobtam volna, de mama parancsának kellett engedelmeskednem. Ő a család legtekintélyesebb tagja és neki ellentmondani kevesen mernek.
Szóval megint csak álltam ott, mint a bálám szamara, s vártam mamát, a megváltómat. Nem állt szándékomban válaszra méltatni Petit, vagy bármiféle beszélgetést kezdeményeznem vele.
Dancsó körbenézett a birtokunkon, majd tekintete rajtam állapodott meg. – Még mindig zabos vagy amiatt a videó miatt?
Nem feleltem semmit, csupán a legutálatosabb tekintetemmel bombáztam.
– Nem tudom, hogy Babett elmondta-e – térdeire támaszkodott – de az csak egy poén volt. Egy szatíra. Ne félj, nem ilyen véleménnyel vagyok rólad...
– Remélem nem hiszed azt, hogy a te véleményed érdekel – köptem felé a szavakat utálatosan.
Dancsó ingatta fejét. – A szatírákat senki sem veszi komolyan.
Vállat vontam. – Nem akarok én helyet adni a saját házadban, de... gyere, ülj le – maga mellé intett, de én nem engedelmeskedtem. Felszívtam magamat, s összefontam melleim előtt karomat. – Ne csináld ezt.
S ekkor érkezett a felmentősereg. Mama mosolyogva csoszogott oda hozzánk, majd letette a kis asztalra a két kávéscsészét az én pohár cappuchinom mellé. – Feketén, kérem – Peti biccentett egyet, s elvette mama kezéből a kávét, aki helyet foglalt a hintaágyon.
– Én megyek és átöltözöm – jelentettem ki határozottan, majd a kutyámmal együtt megindultam a lakás és a szobám felé, köszönés nélkül, semlegesen. Még a könyvemet és a kávémat is kinn hagytam a hintaágyon.

***

A délutáni hőség elől ismét a hatalmas fámra menekültem a könyvem és a telefonom társaságában. Maxon hallgattam zenét és közben haladtam tovább a történetben, jobb lábamat lelógattam a faágról, balomat felhúztam. Veszélyes, tudom, de szerintem ha négy méterről leesek még nem lehet valami hatalmas bajom, maximum eltörik valamim.
– Miért voltál ilyen mogorva ma Petivel? – Mama a fa alatt termett egy pillanat alatt, én letekintettem rá.
Megvontam vállamat. – Nem erre tanítottalak!
– Mama, kérlek! – nyafogtam, s bedugtam a füleseimet ismét a fülembe.
Praktikusan ma már egy párnát is felhoztam a fára, hogy ne nyomja el a derekamat a kemény kéreg, s így meghosszabbítottam az élvezetes zenehallgatással és olvasással töltött perceket.
Gyakran felbukkant a gondolataim között Peti arca és alakja, ami arra kényszerített, hogy lopva átpillantsak a szomszéd kertbe.
Nem okozott csalódást most sem a panoráma; sőt. Furcsa érzés futott át rajtam, amikor megpillantottam a szomszéd Józsi keresztfiát, ahogyan lehámozza magáról a pólóját és felakasztja a ruháskötélre. Haja csapzottan hátra volt simítva, ágyékánál szorosan megkötötte a fekete, térdéig érő úszónadrágját, szemét napszemüveg takarta.
Nagyot nyeltem, miközben figyeltem izmainak mozgását.
Innen egyáltalán nem tűnik egy egóromboló démonnak; sőt, beszédben sem tűnt annak. Furcsa belegondolni, hogy ő egy hazai sztár, akire felnéz a fiatalabb generáció és a magyar internet egyik legmeghatározóbb – és legmegosztóbb – személyisége.
A házuk verandájára innen tökéletesen ráláttam, s onnan ekkor egy hullámos, barna hajú lány lépett elő, majd odasietett Petihez és hátulról átkarolta. Ő elmosolyodott, megfordult és karjaiba zárta a hozzá képest aprócskának tűnő barátnőjét, majd egy hosszú csókot nyomott ajkára.
El is felejtettem, hogy van valakije.
Végülis, ha van valakije, akkor nem lehet annyira rossz ember... bár, lehet hogy ő maga a sátán, az a nő pedig egy boszorkány.
Boszorkányhoz képest túl kedves az arca és túl mosolygós a zöld szeme.
És ahogyan néztek egymásra... sóhajtottam, s zavartan bújtam vissza könyvembe és ismét megpróbáltam elmerülni Középfölde történelmében.