Egy Modern Románc | Dancsó Péter

Kilencedik

A reggeli csendet a telefonom haragos csörgése törte meg. Riadtan ugrottam fel az ágyban, majd egy kómás nyögést hallattam, elsöpörtem az arcomból a szőke, kócos tincseket, s kommadósként átgurultam az ágyam másik oldalára. Elkaptam a telefont az éjjeliszekrényről, aztán egyből fogadtam a hívást.
– Szia drága! – szólt bele Babett – Felkeltettelek?
Tüdőmből hangos ásítás tört ki. – Nem, dehogy.
– Bocsika – szinte láttam magam előtt, ahogyan Babett mosolyogva megbánó ábrázattal ejti ki a száján ezt a szót. Annyira tipikus ő.
– Egy jó indokot mondj, amiért képes voltál felkelteni – feleltem unottan, s elnyúltam az ágyon.
– Csütörtök van.
– És?
– Meg sem kérdezed, hogy milyen volt a premier?
Basszus, teljesen kiment a fejemből. Pedig megígértem magamnak most az egyszer, hogy nem fogom elfelejteni, de mégis...
Valahogyan tegnap nem arra gondoltam, hogy mi volt Budapesten...
Beleborzongtam Peti érintésének a gondolatába. – Milyen volt a premier?
– Szupi! A közönség imádta, és nem rontottam el azt a sort, tudod, amit mindig rosszul mondtam – hadarta Babett – amúgy, András nem lesz itthon hétfőig, úgyhogy úgy gondoltuk a többiekkel, hogy leugranánk hozzád. Tudod, megünnepelni a sikert.
Összeráncoltam szemöldökömet. – Mikor?
– Mondjuk ma este a siófoki törzshelyen?
– Ma este? – köhintettem egyet – Babett, nem tudom, hogy át tudok-e jutni.
– Úgyis meg tudod oldani... apádék nem hoznak át?
– Apám nem taxiszolgálat – feleltem fáradtan. Nem akartam most velük találkozni, igazából semmit sem akartam csinálni. Csak feküdni egész nap az ágyamban és gondolkozni...
– Te tudod – sóhajtott beletörődően Babett – de hogyha mégis úgy gondolod, hogy kedved lenne eljönni, akkor a siófoki törzshelyünkön este nyolckor, a dresscode pedig fehér és csipke.
– Oké – bólintottam, majd megszakítottam a hívást.
Hátradőltem az ágyon ismét, kezem halkan puffant a fehér szaténon. Hideg volt ott a tapintása, ahol a szabad levegő ért hozzá, de csupasz testem mégis felforrósította. Megnéztem az időt; reggel tíz óra. Babett még időben felkeltett, igaz, hogy hajnali kettőre értünk haza Petivel és vettünk érzékeny búcsút egymástól a kapualjban és emiatt rohadt fáradt leszek ma egész nap.
De megérte...
Az a pillantása és ahogyan megfogta a kezeimet és elmosolyodott... beleborzongok minden egyes pillanatban, amikor eszembe jut. Tegnap valami történt köztünk abban a másodpercben, amint hozzábújtam. Megnyugtatott engem és megnyugtattam őt; egy nyamvadék kis másodpercre biztonságban éreztem magamat a karjai között. Azt hittem, hogy semmi sem árthat nekem és minden sérelmem és kétségem feloldódni látszott Peti forró ölelésében.
Az ágyon fekve, anyaszült meztelenül sem tudtam a szép álmokra és a puha ágyra gondolni, csak azt vártam és akartam, hogy megszólaljon a kapucsengő vagy a telefonom...
Sosem voltam arról híres, hogy ennyire gyorsan elkezdjek ragaszkodni egy emberhez, de valamiért most kínzó percek teltek el úgy, hogy tétlenül, mint egy zsák krumpli hevertem az ágyon és vártam, hogy valami történjen.
Ha egy értelmes emberről lenne szó, tehát nem rólam, akkor már régen felhívta volna vagy ráírt volna, hogy ismételjék meg a tegnapot. Viszont én közel sem vagyok ilyen egyszerű; nem akarom magamat könnyen átadni neki és ezüsttálcán felkínálni a legféltettebb gondolataimat a legbizalmasabb titkaimmal együtt.
Ezért inkább vártam és szenvedtem, miközben eltelt majdnem egy óra.

Reményvesztetten felkeltem az ágyból, majd egy reggeli rutin után levánszorogtam a konyhába és folytattam az első héten elkezdett könyvemet a hintaágyon, ahogyan ezt terveztem egy hete. Egy hete azt hittem, hogy a legnagyobb örömöm abban rejlik, hogy két hétig magamban, a pezsgő közélettől elszeparáltan élvezhetem a vidéki luxus nyújtotta nyugalmat... most azt érzem, hogy ez csak untat és valami fontosabbtól veszi el az időt, mintha az olvasás csupán holmi időpocsékolás lenne, amivel halogatni akarok valamit.
Akarni akartam is...

Gyakrabban pillantottam a hintaágyról a szomszéd kertjébe, de mintha elnyelte volna a föld, nem láttam még az árnyékát sem, ami esetleg bizonyította volna azt, hogy az az egy hét nem csak egy lidérces lázálom volt, amit napszúrás okozott, hanem valóban megtörtént.
Valóban megtörtént az, ahogyan letöröltem csupasz mellkasáról a vízcseppeket, ahogyan libabőrös lett tőle és ahogyan magához szorított a szürkület homályos palástja alatt?