Bring Me Back to Life [Befejezett]

Epilógus

A sír felásása még isteni ereje mellett is beletelt egy órába. Az éj leple alatt senkit nem zavart a partmentén dolgozó alak. Minden zaj, amit keltett a sziklás szirtet verdeső hullámok hangja nyomott el. Munka közben Loki próbálta elhessegetni a rémképeket a lány holt külsejéről, mert nem tudta mire számítson. Végül megtalálta őt, a föld mélyén. A herceg nagyot nyelve fogta vissza az őt kerülgető rosszullétet. Karjaiba vette kedvese holttestét, és több lépéssel mászott ki vele a felszínre. Az egész sokkal inkább volt bizarr és horrorisztikus, mint drámaian romantikus élmény a számára. De nem volt választása.

Miután lefektette őt, a bebugyolált leplében, könnyebbnek tűnt, mint valaha. Csak a fejénél nyitotta szét a fehér anyagot, a szag szörnyű volt, a sötétben nem sokat látott, de hanyatt döntötte az élettelen testet, és a fiola tartalmát a lány ajkai közé öntötte, figyelve arra, hogy ne folyjon ki a nedű. Kezével megérintette a homlokát és halkan elmormolt a varázst, amit tanult. Végül leült és várt.
Korábban még nem csinált ehhez hasonlót, fogalma sem volt mi mást kéne tennie. Ygrid testén nem történt változás, és ahogy teltek a fél órák, feszült idegesség lett úrrá rajta.
Mi lesz, ha túlkésőn cselekedett? Ha halandóknál a hetek soknak számítanak?
Járkált egy ideig a szirt mentén, mikor elfáradt először csak leült a fűbe a távoli horizontot figyelve, ahol a sötét csillagos ég és a fekete víz összeértek. Végül eldőlt a földön, karjait feje alatt pihentetve figyelte a hajnali fényeket.
A napfelkelte előtt halk neszezésre lett figyelmes. A hang irányába pillantott, és elhűlve látta, amint Ygrid ülve mered maga elé. Életben volt, teste visszanyerte életteliségét, igaz idősebbnek tűnt, mint mikor legutóbb találkoztak, de még mindig gyönyörű volt. Legszívesebben oda rohant volna, de úgy tűnt a szépség még nem egészen tért magához, így Loki lassan nyomta fel magát a talajról és óvatos léptekkel közelített felé, majd leguggolt mellette.

- Ygrid... - szólította meg a tőle telhető leglágyabb hangon. A hölgy rá pillantott, megajándékozta bájos mosolyával, de tekintetében nem látta a felismerést.

- Én vagyok az. Loki. - mosolyodott el bíztatón a herceg.

- Igen. Tényleg. - ismerte fel a nő, de vajmi kevés érdeklődést mutatott az irányába. - Mi történt? - beszéde és hangja igen kábán csengett. Újra maga elé meredt zavartan. - Nagyon furcsán érzem magam.

- Ez hosszú történet. Fel tudsz kelni? - mérte végig az ifjú. - Sétáljunk egyet - segített kedvesének, hogy biztosan álljon lábain, de csak ekkor vette észre, hogy a lepel alatt nem volt ruha. Sietve elfedte az anyaggal a nő testét, mint egy palásttal, majd összehúzta mellkasa előtt miközben félre pillantott. - Fogd meg a leplet. Kerítek neked ruhát.
Ygrid úgy tett, ahogy az ifjú kérte, de nem tűnt úgy, mintha zavarná, hogy pucér testét egyetlen vékony anyag takarja. A herceg beosont a nő régi házába, és míg a lakók aludtak elcsent bentről egy nőknek való ruha adagot a ládából. Odakint, miután a nő kezébe adta a holmikat, elfordulva megvárta, amíg Ygrid felöltözött. Ezután kézen fogta kedvesét. Sietős léptekkel indultak el a partmentén, mielőtt a nap felkeltette volna a falu lakóit.

Egy ideig sétálgattak, mivel Ygrid nem volt túl beszédes Loki mesélt neki a háborúról, de inkább csak a kalandosabb részekről. Remélte, hogy a szépség idővel magára talál, hisz bizonyára komoly sokkot okozott neki a történtek, és talán az elixírnek is idő kell.
A hegy felé vették az irányt, majd a folyóhoz érve Loki kerített egy csónakot. Úgy gondolta a legjobb az volna, ha elvinné őt oda, ahol először találkoztak, és ahol egy évfordulójuk alkalmából csónakázott vele.

Evezés közben kérdezgette a nőt a nélküle töltött évekről. Ygrid nem emlékezett mindenre, de Loki megtudta, hogy sosem ment férjhez, és hogy gyógyítóként végleg visszaköltözött a faluba, miután ő nem jött többet.
- Csak vártam és vártam. De sosem jöttél – a szépség hangja egyhangúan csengett.
Loki nagyot nyelve próbálta visszaszorítani a gombócot a torkában. Nem tudta hirtelen mi fáj jobban, hogy Ygrid valóban mindvégig reménykedett és hitt benne, hogy visszatér hozzá vagy az, hogy most mindezt úgy meséli, mintha egy idegennek mondaná.
Végre eljött hozzá, itt ül előtte, de mintha Ygrid már nem érezne iránta semmit. Belül tudta, hogy nem erről van szó, hiszen a nő nem volt önmaga. Eltűnt bájos mosolya, a szemeiben lévő vidám huncut csillogás, élettel teli boldog kacajai. Ygrid ott ült előtte, de mintha egy idegen lett volna. Érdektelen kábasággal figyelte maga körül a világ történéseit.
"Ez a húszon egynéhány év ilyen nagyon megkeserítette volna?" Ötlött fel Lokiban a gondolat, de legbelül érezte, hogy nem ez az oka, a nő távolságtartásának.

Mire felértek a parthoz már késő délután volt, elmásztak a szikláig, ahol legutóbbi itt jártukkor nagyon összevesztek.
Ygrid megtorpant mikor megpillantotta a helyet. Loki zavartan nézett felé, és megütközött a látványon, mikor észrevette, hogy kedvese arcán patakokban folynak könnyei. A szépség arca mégis kifejezéstelen volt.

- Ygrid - fordította maga felé az ifjú. - Nem muszáj itt lennünk, mehetünk máshová is. Miért sírsz?

Az aranyhajú szépség, törölgette könnyeit, és a fejét ingatta.
- Magam sem tudom. De jó lesz itt - nem is pillantott Lokira, a herceg hiába fürkészte a tekintetét.

Végül leültek a sziklára, Loki maga elé ültette Ygridet, hogy karjaiba zárhassa, a nő neki döntötte a hátát, de nem igazán bújt a karjaiba. Nem is érintette meg őt, csak mint valami báb engedelmeskedett a herceg döntéseinek.
Loki szorosan ölelte magához a szépséget, a nyakához fúrta arcát magába szívta finom illatát és gyomra apróra zsugorodott össze. Mellkasát mardosta a fájdalom, mert érezte ez a nő nem az ő Ygride.
Visszatért a halálból, él és lélegzik, mindent ért és sokra emlékszik, de egy lelketlen porhüvely az egész. Annyira valóságos volt, mégis mintha egy idegen személyt ölelne a karjai közt. Még erősebben húzta magához, csak bújt hozzá, terpeszben ült, hogy a nő az ölébe férjen, szemeit lehunyta miközben emlékezett a lányra, akit mindig is szeretett.

Eszébe jutott mennyi mindent nem tett meg, amit kellett volna, hogy Ygrid milyen sokáig hitt benne és ő mégis cserbenhagyta. Mindvégig szerethette őt, hisz sosem ment férjhez.
- Úgy sajnálom... Jönni akartam, de nem tudtam. Itt kellett volna maradnom veled – súgta rekedtes hangján az ifjú.
- Semmi baj, tudom. - Ygrid hangja annyira közönyösen csengett, hogy Loki könnyei eleredtek.
- Szeretlek... - dőlt hátrébb a fiú, hogy Ygrid fejét gyengéden hanyatt a vállának döntse. Megpuszilta a szépség homlokát. - Szeretlek. Mondanom kellett volna már akkor is - hunyta le újra szemeit, de könnyei nem álltak el.
- Tudom Loki. Nincs baj - válaszolta ugyanolyan semlegességgel, mint eddig.
Az ifjú megemelte Ygrid állát és ajkaira hajolva megcsókolta őt, gyengéden puszilta apró száját, de kedvese oly motorikusan viszonozta mindezt, mintha csak kötelező lett volna. Ajkai elengedték a nőét, a jégkék szemekbe pillantott. Érezte, amint a szíve meghasad. Ygrid gyönyörű szemei üresek voltak. Loki megremegett, ajkai keserű mosolyra görbültek. Visszahúzta szerelmét, a mellkasának döntötte, állát a fejbúbjára hajtotta.
- Bocsáss meg nekem - sóhajtotta a fiú.
A nap csendben kúszott egyre lejjebb, a madarak, a táj ősz színei ellenére is vidáman csicseregtek, a szél halkan susogott a fák koronái között. A tó gyönyörűen csillogva verte vissza a nap fényének utolsó sugarait.
- Sosem haragudtam rád Loki, mert szeretlek - suttogta Ygrid, kissé berekedt hangján, érzelemmentesen.
Az ifjú remegve sóhajtott fel. Tudta, hogy ennél többet nem kaphat a lánytól.
- Én is szeretlek - duruzsolta a herceg.

A nap utolsó sugarai is lebuktak a fák között, és amint eltűnt az idő szinte azonnal hűvösre váltott. Lokinak mindez egy ideig fel sem tűnt, csak kicsit később mikor már Ygrid bőre hűvösebb lett a karjai között.
- Hé, nem fázol? - kérdezte, de a nő nem válaszolt. - Ygrid...
A herceg lepillantott rá, de a szépség lehunyta szemeit, mintha csak aludna.
- Ygrid - rázta meg kissé az ifjú, de szerelme feje élettelenül csuklott a karjának dőlve. Már nem lélegzett.
Loki egy pillanatig csak meghökkenve figyelte mozdulatlan kedvesét, de a következő pillanatban ki bukott belőle a zokogás. Remegő karjaival ölelte magához és keservesen sírt.
Tudta, hogy örökre el kell engednie szerelmét, és hálás lehetett, hogy kapott még egyetlen napot mellette.

- VÉGE -

Írói jegyzet:

Kedves olvasók,

Mindenkinek köszönöm, hogy velem tartottatok ebben hihetetlen a kalandban! Szomorú és egyben nagyon boldog is vagyok, hogy véget ért, mert ez az első befejezett történetem. Remélem, hogy a cím és a fejlécben halható dal az epilógussal teljes értelmet nyert, és át tudtam adni azt, amit én éreztem mikor meghallgattam ezt a számot, ugyanis ennek hatására alkottam meg ezt a történetet.

Igazán megtisztelő volt nektek alkotni. Fantasztikus közönség vagytok, hálás vagyok, és sokat köszönhetek nektek, a kitartásotoknak. ❤️

Remélem, hogy még sok hasonló történet kapcsán tartotok majd még velem. ☺️

Csóközön nektek,

Mila