Bring Me Back to Life [Befejezett]

**********

Az ifjabb herceg Falhófnir hátán ülve gyalogolt be a tóba. A kanca engedelmes jószág volt, Loki ezért is tudta olyan könnyen megszöktetni az éj leple alatt az istállóból, és ezért történhetett, hogy a hátas még akkor sem fordult ki a sötét mederből mikor a vízesés alá érve egészen ellepte őket a hideg kékség.

Az ifjú őszintén hitt az olvasottaknak. Készült ugyanis egy feljegyzés ezer évvel korából, mi szerint a tó egy átjáró Midgardba, amit csak a valkűrök használhattak. Mikor Falhófnirral át értek a zuhatag alatt, a herceg lehunyta szemeit és elmormolta a tanult varázst, hogy átléphessenek a halandók világába.

Ugyan nem érzékelt túl sok változást elsőre, de kiérve a vízfátyol alól fényes napsütés, kellemes hideg szél fogadta, így már biztosan tudhatta, hogy Midgardon jár.
Nagyon büszke volt magára, hogy rábukkant erre a még a mindig működő, de nem használt átjáróra. Igaz Falhófnirral tetőtől talpig csurom vizesek voltak, de mit sem számított ez a körülmények miatt. Amint kiértek a partra és a jószág kifújta magát vágtára bírta az állatot, mert jól tudta irgalmatlanul messze járnak Erstadtól. Egy Midgardi lónak akár napokba is telt volna az út, de ez a kanca más volt. Falhófnir Asgardi hátas volt, ráadásul az utolsó azon pegazusok leszármazottai közül, akiket még a valkűrök ültek meg ezer évvel ezelőtt, így a szárnyas jószágnak nem kellett két óránál több, hogy az eget átszelve elügessen Norvégia déli csücskébe.

Az ifjú nem találta Ygridet az erdei sátorlakjukban, így a faluig vágtattak. A herceg hagyta pihenni a közeli tisztáson a lovat, és egyedül osont el a településig. Kinézett magának egy öt éves gyermeket, aki a házak között játszadozott. Felvette egy kislány alakját, hogy trükkösen kifaggathassa a leányt, mit tud az aranyhajú szépségről. Kénytelen volt cselhez folyamodni, hisz biztosra vette, hogy a faluban ezután sem látják őt szívesen.

Miután kiderült, hogy a szépség a közeli erdőt járja, Loki a nyomába eredt. Holló képében pásztázta az erdőt, de így is beletelt némi időbe, mire rátalált a fák között gyűjtögető lányra.
Megtelepedett nem messze tőle egy ágon, így csendben figyelhette finom, nőies alakját, lágy mozdulatait. Az egyik bokor tövénél termő növényt vagdosta, a nála lévő kosár már, így is tele volt többféle jóval, bár a herceg nem sokat ismert közülük. Ygrid minden szépsége ellenére kimerültnek tűnt.

Hetek teltek el a csata estéje óta, és ma végre újra találkozhatott a lánnyal. Nem akart ráijeszteni, így a földre röppent távolabb, és eredeti alakját felöltve lépett ki a fák mögül. Ygrid a neszezésre látható gyanakvással fordult a háta mögé, keze sietve fogta marokra a kést, amivel a növényeket vagdosta, ám ajkai elnyíltak a döbbenettől mikor felismerte az ifjút.
Hosszú pillanatig csak pihentették egymáson tekintetüket. Mikor Loki ajkai mosolyra húzódtak, Ygrid ledobta a pengét, a kosarat, így rohant kedvese karjaiba. A herceg boldogságában felkapta őt és megpörgette.
Közel egy éven át voltak részei egymás minden napjának, most mégsem találkozhattak hetekig. Mi több. Asgardban mindenki kínosan ügyelt rá, hogy Loki jelenlétében szóba se kerüljön a halandó. Hiába próbálta, nem jutott hírekhez a lány hogyléte felől, és Ygridet sem értesítették a herceg állapotáról.

Percekig ölelték egymást. Loki arcát a lány nyakához fúrva magába szívta kedvese édes virág illatát, ám Ygrid nagyon csiklandós volt, így angyali hangján vidáman kacagott. Szorosan, szeretettel ölelte magához a herceget, és a szépség gyengéd közelsége, úgy hiányzott Lokinak, mint rabnak egy falat kenyér. Nem igazán tudta megmagyarázni magának sem az okát, de Asgardban csapdában érezte magát, olyan vadként, akit csak a haszon kedvéért akarnak életben tartani. Legalábbis Odin valahogy ezt sugalmazta felé legutóbbi beszélgetésük során.