Bring Me Back to Life [Befejezett]

***********

Loki dermedten állt a sírhalom fölött. Úgy érezte szíve menten megszakad. A gombóc a torkában egyre nagyobbra dagadt, levegőt is csak apránként vett, ahogy a folytogató érzés elhatalmasodott rajta. Dühtől fortyogott, de valahol mélyen a keserűség és a fájdalom hullámai váltották egymást, míg végül nem bírta magában tartani mindezt.
Üvöltött. Hangosan. Üvöltött, amíg bele nem rekedt. A ház visszahangként verte vissza hangját, amit végül a szemben elterülő nyílt tenger nyelt el.
Miután kiőrjöngte magát és már nem maradt benne több erő, térdre rogyott.
Gondolatai csak ekkor kezdtek fékevesztett rohanásba.
"Minden hiába volt. Minden! Átkozott háború, átkozott istenek! Miért mentem bele ebbe?"
Egész testében remegett az idegtől, pokolian dühös volt, de hogy kire is pontosan azt még ő maga sem tudta. Rohamában öklével a füves földet büntette, többször is rácsapott.
"Azt hittem még lesz időnk. Miért is hittem, hogy lesz? Megvezettek! Atyám tudta. Pontosan tudta mi fog történni! Hogy éveket emészt majd fel a háború, én barom meg bele mentem. A kedve szerint jártam el, csak hogy elnyerjem a jó indulatát. Hogy az áldását adja... Mindent megtettem, amit akart!"
Lehunyta kékjeit, hogy fájdalmas ráncba szorítsa szemeit, mielőtt kicsordulhatnának könnyei.
"Át gazoltam... mindenkin, nem válogattam az eszközök közt, nem érdekelt hány élet veszik oda, mert meggyorsíthattam vele a győzelmünket. Mert atyámnak ez volt az óhaja! Bábként használt a rohadt játékban, én meg vak lóként rohantam a szakadékba. Idióta! Mégis mit képzeltem? Hogy változtat ez bármin is?"
Zihálva túrta hátra hollófekete tincseit, ujjaival a hosszú szálakba markolt, tekintete a köveket és a földhalmot pásztázta.
"Igen. Végig azt hittem, megváltoztathatom atyám döntését, ha megkapja, amit akar. Ha olyan fia leszek, amilyennek mindig is akart. Kit hitegettem? Épp így akarta! Eltelt vagy húsz év. De hát az semmi! Semmi egy isten életében."
Két kezével a talajba markolt.
- Meggyógyíthattalak volna - suttogta - ha itt maradok - fájdalmasan ráncolta össze szemöldökeit. - Vagy ha még akkor átcsempészlek Asgardba - sziszegte. Apró vonallá préselte ajkait, hogy visszanyelje feltörni kívánkozó fájdalmát.
- Bocsáss meg Ygrid... megmenthettelek volna...

És amint kimondta e szavakat, a lélegzete is benn akadt. Döbbenten meredt maga elé, mikor egy nagyon sötét ötlete támadt. Néhány pillanatig még latolgatott, emlékezett az olvasottakra, majd mikor döntésre jutott sietve pattant fel a sír mellől.

Ügyet sem vetett senki másra, el sem köszönt a közelben várakozó leánytól, végig rohant a falun egyenest vissza a nyitott átjáróhoz.

Amint haza tért Asgardba, kiemelte a pallost a zárból és lóra pattant, hogy visszaügessen a palotába. A fegyvert egy olyan varázslattal rejtette el, aminek segítségével bármikor megidézhette a pallost. Visszatérve az ünneplők közé Loki felkereste Eirt, az ászok gyógyító istennőjét, aki Thort is az élők között tartotta. A nő nagyhatalmú, tudását minden isten elismerte, és bár kettejük viszonya sosem volt túl felhőtlen, a herceg úgy érezte, így is megkaphatja tőle, amire szüksége van.

Mikor Loki rátalált a nőre, hálóterme közelében, Eiri épp nyugovóra kívánt térni. Az ifjabb herceg igyekezett elrejteni izgatottságát, varázslattal egy nem túl józan küllemét láttatta az istennővel, így elegyedett szóba vele. A gyönyörű ezüsthajú, porcelán bőrű szépség eleinte gyanakvón viseltetett vele szemben, de Loki hamar oldotta a hangulatot mókás megjegyzéseivel, és innen már könnyen számára kedvező témára terelhette a szót.

- Tudod azon... járt az agyam, most, hogy szegény Falhófnir kimúlt - vigyorodott el bárgyún - épp a minap. Szóval tudod, ő egy értékes jószág volt...

- A szent fára Loki, mire akarsz kilyukadni? - képedt el a hölgy túljátszottan, de hamar kibillent a szerepből és felnevetett. - Csak viccelek! - legyintett - Az a Svadilfaris eset nem ma volt!