Vámpírok éjszakája

11. rész

Reita 

Nagyon megijedtem amikor Ruki írt egy üzenetet, hogy el kell menniük a városból, mert egy ősi vámpír, aki vámpírvadász, feltámadt, vagyis a boszik felélesztették vámpírvérrel. Eldöntöttem, hogy utánuk megyek majd, hogy tudjam, jól van-e. Másnap a suliban nagy volt a zűrzavar, ugyanis megjelent itt az a lény. Ezen a napon csak mi, vadászok voltunk a suliban. Egy vámpír diák, se tanár nem mert bejönni. Ha esetleg bejöttek, azonnal meg is haltak. Az a lény nagyon gyorsan lecsapott. Vagy szíven szúrta őket, vagy levágta a fejüket.

- Meg kell őket találnunk – súgja a fülembe Ruru. Csak bólintok, megfogom a kezét és behúzom az egyik mosdóba. Előveszem a telómat és hívom Rukit.

- Moshi – moshi – Azonnal megnyugszom egy picit, amikor meghallom a hangját.

- Én vagyok az kicsim.

- Rei! Ti jól vagytok?

- Mi igen, minket amúgy se bántana, mert vadászok vagyunk. Ruki, hol vagytok?

- Kanagawa.

- Rendben, akkor indulunk. – mond egy okét. Mi hazarohanunk, összeszedjük a cuccunkat és elindulunk Rukiékhoz.

Ruki 

Annyira féltem, hogy ránk fog találni. Nem akartam senkit se elveszíteni. Kait is elhoztuk magunkkal, meg a szüleit. Most 3an ülünk a szobámban, de nem pakolunk ki, mert bármikor megtalálhat minket és akkor mennünk kell. Utálok így élni.

Nagyon örülök, hogy Rei és Aoi idejön, annyira hiányzik. Amikor írt, hogy a kikötőben vannak, kimentünk értük, bár apám nem túlságosan örül neki – meg nem akarom, hogy meglássa őt, mert akkor rájönne, hogy ő az a vámpírvadász, akit nekem kell megölnöm. – De elfogadta és bezárkózott a szobájába anyámmal együtt. Mindenre figyeltünk amikor kimentünk, főleg mivel éhesek voltunk, ne támadjunk meg ártatlan embereket.

Amikor Reit megláttam, az ölébe ugrottam és hevesen csókolni kezdtem, annyira hiányzott. Épp, hogy meg tudott tartani a seggem alatt, hogy ne essek vissza.

- Nagyon hiányoztál Rei chanom! - puszilom meg arcát.

- Nem vagyok chan – húzza fel nóziját, amin én jót mosolygok - de te is nagyon hiányoztál chibi. – Ehh, chibi? Ez most tuti a chanért volt. – Megcsókol újra, majd letesz.

- Én meg nem vagyok chibi – teszem karba kezem és nyújtom ki rá nyelvem és fordulok el tőle. Ruruék meg jót röhögnek rajtam.

- Akkor kerti törpe! De az én kerti törpém – öleli át derekam és suttog a fülembe, amitől kiráz a hideg.

- Naaaa, akkor már inkább a chibi – fordulok felé felfújt pofival.

- Örülök, hogy ilyen jól elvagytok, de menni kéne – szólal meg Ruru. Megfogja Aoi kezét és elindulnak előre, mi meg utánuk.

**

- Na meséljetek, ki ez a lény? – néz ránk Uruha.

Leülök Reita ölébe, Aoiéba pedig Ruru, Kai meg az ágyon ül és beszélni kezdünk.

- Nem lehet tudni, hogy mennyi idős ez a lény pontosan. A legerősebb vámpíroknak is évekbe telt bezárniuk a koporsóba és kiéheztetni, hogy kiszáradjon. De a boszorkányok felébresztették, és nekünk, vámpíroknak vigyáznunk kell, mert ez a lény mindenkit megöl, aki vámpír – dőlök Rei vállára, ő pedig hátamat simogatja.

- És hogy lehet megölni? – pislog nagyokat Uruha.

- Van egy ébenfa karó valahol elrejtve Japánban, csak avval lehet megölni, de mivel tudja, ezért jól elrejtette és még senki se találta meg. – suttogja Kai, majd eldől az ágyon. Egy kis csönd telepszik közénk, senki se tudja, hogyan kezdjük.

- Meg fogjuk találni – fogja meg állam Rei és emeli meg fejemet. – Nyomozunk, keressük a régi írásokat, könyveket ahol említenek róla. Nem fogjuk hagyni, hogy meghaljatok. - Ölel magához, én sírva borulok a nyakába. Elkezdi a hátam simogatni, amire elég hamar lenyugszom. – Kicsim, éhes vagy, látom rajtad! – Elfordítom a fejem, de visszafordítja maga felé. – Harapj meg! Enned kell. – nyomja oda a fejem a nyakához. Érzem, hogy megnőnek a fogaim és nagyon lassan mélyesztem bele őket hófehér bőrébe....