Vámpírok éjszakája

18. rész

Ruki 

Ma lesz a végső összecsapás. Úgy félek, hogy valaki meg fog halni. Mondjuk, egy hónapon keresztül edzünk, de nem tudom, mire számítsunk. A mi oldalunkon sokkal kevesebb vámpír van. Anyáméknak nem engedem, hogy velünk harcoljanak, nem akarom, hogy bajuk essen. Lassan indulunk az erdőbe, ott találkozunk velük.

Még az időjárás is egyetért velük. Köd van és zuhog az eső. Szorosan fogom Rei kezét. Főleg Amikor megjelenik Saga, Kyo Takeru, meg még sokan mások. Mindnek ki van eresztve a szemfoga és vörös vagy fekete szemekkel méregetnek minket. Kyo közelebb lép hozzám. Ez az a perc, amikor Reit le kell fognom, mert nekiesne.

- Még mindig átállhatsz hozzánk, mert különben mindenki meghal! Még te is – fordítja el oldalra a fejét. Érzem, ahogy Rei minden izma megfeszül és szorítja a karóját. A másik, hogy csak karóval gyilkolhatunk, mert aki megöl egy vámpírt vámpír létére, az gonosszá változik. Jó mi? Persze ez Kyora és a csapatra nem igaz, mert ők már azok. Azt nem értem, hogy én mért nem lettem gonosz? Nagyon sokáig gyilkoltam vadászokat, embereket és még a saját fajtámat is.

- Ez oly könnyű Ruki! Te vagy a kiválasztott, aki a legerősebb vadászt meg tudja ölni. Ez lenne Reita, de már vámpír, bár még mindig igaz rá a dolog.

- Kimászhatsz a fejemből – sziszegem fel. Úgy utálom, amikor a gondolataimban olvas. – Nem fogom megölni! – torzul el most már az én arcom is.

- Na Ruki, ess nekem! Mutasd, mit tudsz? – Elindulok felé és egy hatalmas fához taszítom. Csak felnevet, és nyakamnál fogva emel fel. – Csak ennyit tudsz? Teljesen elpuhultál mellette, régen vad voltál minden értelemben – vigyorog rám perverzül majd hajít el. Egy nagy fához csapódom. Ő egy ugrással itt van majd a karót – az én karómat – beledöfi a lábamba, mire felüvöltök. – Tudod, nem szívesen bántalak. Még mindig emlékszem azokra az éjszakákra. Akkoriban még az se zavart, hogy kivel vagy együtt, élvezettel megdugattad magad velem. De tudod – guggol le elém és suttog a fülembe – én élveztem. Mellettem boldog lennél, de te választottad a sorsodat. Ki a következő? - áll fel vigyorogva. Gyengén oldalra nézek és látom, hogy Reita egyre jobban dühödik be és Aoi meg Ruru alig bírják már tartani.

- Rei, ne! – suttogom halkan, de tudom, hogy ő meghallja. – Kicsim, ne tedd! Meneküljetek!

- Nem foglak itt hagyni! – kezd el lépkedni lassú léptekkel, aztán egyre jobban gyorsul és a végén már fut, egyenesen neki Kyonak, aki vigyorogva, széttárt karokkal áll. Szinte hallom, ahogy a két test összeütközik és csúsznak egészen egy kőkerítésig, ami kidől, egyenesen rájuk.

- Reita! – sírok fel hangosan. Felállni nem bírok, a karó még mindig a lábamban van. Aoi és Ruru idefutnak és kiszedik a karót a lábamból. Aoi segít felállni. Ruru odafut és egy könnyű mozdulattal odébb dobja a darabokat. Odabicegek Reitához és sírva rogyok le mellé.

- Szerelmem, nem hagyhatsz itt, hallod? - simítom kezemet arcára.

- Nem könnyű tőlem megszabadulni – kezd el köhögni és felül. Sírva borulok nyakába és döntöm el a köveken. Ahol csak érem ,csókolom, puszilgatom. – Ruki, megfojtasz.

- Bocsánat – hajtom le fejem. – Annyira megijedtem! Ne hozd rám soha többé ennyire a frászt, kérlek! – ölelem át nyakát.

- Ennyi volt a nagy csata, amikor rátok dőlt a fal, mindenki beijedt és elrohant. Kyo ugye nem élte túl? – nézünk a másik irányba Ruru mondókája után, de Kyo nincs sehol se. Ezt nem hiszem el! – Nem hiszem, hogy messzire jut – emel fel egy kis ékszert, ami Kyo nyaklánca és ez védte a naptól. – A nap lassan felkel és ő por lesz – vigyorodik el Ruru.

**

Lassan már egy év is eltelt. Mi boldogok vagyunk együtt. Még Takeru is megkeresett minket és bocsánatot kért a tettei miatt. Először csak összenézünk Reitával, hogy csak viccel-e, de nem. Elárulta a többiek rejtekhelyét, akikkel végeztünk, így egyelőre nincs gonosz vámpír ebben a világban. Még a sulit is sikeresen elvégeztük. Egy rossz dolog történt ebben az egy évben. Rei apja öngyilkos lett. Nem bírta elviselni azt a tudtatot, hogy az örököse vámpír lett, főleg azok után, hogy Rei kérdőre volta, hogy miért ölte meg az édesanyát.

- Jöttök vásárolni? – támaszkodik meg az ajtóban Ruru. Mi csak vigyorogva bólogatunk, majd átöltözünk és megyünk együtt a bevásároló körútra. Ebben az új világban a vámpírok feledésbe merültek, már csak regényekben és filmekben élnek tovább. Mi pedig átlagos fiúknak tettetjük magunkat, hogy nyugodtan élhessünk együtt. Bár van még olyan elmebeteg ember, aki azt hiszi, hogy vámpír, de mi ezen csak röhögünk, mert mi felismerjük az igaziakat... Hogy mi történt velünk ezek után? Na az egy másik történet, lehet, hogy majd azt is elmesélem. 

~ Vége~