Three months (18)

prologue

- Nekem és Jacobnak van egy kis bejelenteni valónk! - szólalt fel Amina apu születésnapján tartott családi ebéden.

- Mikor jön a gyerek?

- Ikrek?

- Fiú vagy lány?

A hozzászólások rekord sebességgel repkedtek Ami felé, amit ő csak egy mosollyal tudott le. Én biztosra tudtam, hogy esküvő előtt nem akarnak gyereket. Ugyan Ami feje lágya már benőtt, hisz 30 évesen az ember már elgondolkozik a családon, de kicsit szabad szellemű volt.
Fiatalabbakat megszégyenítően bulizott és élete az ő kis szabad életét. Egészen addig, amíg nem találkozott Jacobbal. Az egész nem indult sehogy.

Ami és én egy céges rendezvényen voltunk, amikor találkoztak. Én előre beszerveztem valakit (egy randipartnert), hogy ne unatkozzak, de aztán Ami mégis eljött. Így hát mivel velem nem lehetett, ezért társaságot kellett keresnie. Így lett az, hogy végigjárta a borokat és a szendvicseket és hatalmas érdeklődéssel figyelt egy-egy díszítést. Ez a hagyományos Trent-tesó pasifelszedő cselekvésünk. Mit ne mondjak, eddig mindig bejött. És tessék, a nővérem nagyjából tíz perc alatt felkeltette egy jól szituált fiatalember figyelmét. Ami szokásaitól eltérően a sráccal nagyjából a rendezvény végéig csak beszélgettek. A nővérem egy nyomulós csaj és nála nem a beszéd a lényeg. Eddig nálam sem az volt.

A hosszas beszélgetésnek most öt évvel később lett meg az eredménye: Jacob karácsonyi ajándéka egy gyűrű volt Aminak.

- Jacobbal májusban összeházasodunk. Pontosabb infókkal majd a meghívóban szolgálunk. Köszönjük - mondta és leült.

Anyuékat nem lepte meg annyira hír, hisz ők voltak a másodikok, akik megtudták. Azonban olyat láttam anyán, amit eddig nem sokat. Az arcán könnyek folytak le. Aki ismeri az édesanyámat, az tudja, hogy egy végtelenül erős nő, aki sosem mutat ki semmi ilyesfajta érzelmet. Most azonban ahogy mosolygott könnyek áztatták az arcát. Apa fél kézzel átkarolta és magához húzta. Állát anya feje tetejére rakta és valamit mormogott neki, amitől anya elnevette magát.

Azonban, ahogy körülnéztem észrevettem, hogy az eddigi harsány nevetés az idióta vicceken kicsit csendesebb lett. A párok feleszméltek, hogy mi történt. Házasodnak a testvéremék. Voltak, akik rám néztek és voltak, akik egyszerűen egymásba feledkeztek. Az asztal alatti kezek felcsúsztak az asztalra, összekulcsolódtak és gyengédebbek lettek. Néhány férfi a kezét a nő háttámlájára tette vagy pedig egyenesen megölelt a szeretett személyt. Egymással is elkezdtek foglalkozni. Így hát mikor felálltam az asztalomtól senki sem vette észre, hogy kisomfordáltam.

Nem szomorított el különösebben a tény, hogy nem volt senkim. Megvoltam eddig is magamban és a néhány egyéjszakás kalandom is megfelelt. De valahogy most más volt: nem volt elég az, hogy külső szemlélője vagyok a családomnak. Mindig is imádtam nézni, ahogy az egész működik: ahogy a nagybátyám elszórakoztatja a kicsiket vagy éppen a nagyobb lányokat a disznó vicceivel. Ahogy a nénikém már megint panaszkodik arra, hogy el kellett jönni és miért nem mehet a dolgára vagy maradhat otthon. Vagy a keresztanyám, aki a nyolc kiskölykével ide-oda rohangál. Amikor rájuk néztem így összességében, akkor mindig elfogott az érzés, hogy igen, itthon vagyok. 

Nem kellett sokáig mennem, hogy egy kis nyugalomra találjak: a hatalmas ebédlőt és nappalit egy üvegfal választotta el az előszobától és a terasztól. Február lévén az idő hűvös volt, így senki nem merészkedett ki a friss levegőre. Mélyen beszívtam a hideg oxigént és alig ért le a tüdőmbe, már hallottam is az ajtó nyitódását.

- Tudod nem kell elmenekülnöd. Nem vagy egyedül. - A hátam mögött a nővérem állt a szokásos "ne légy már szomorú" testtartásában.

- Nem menekülök, csak szívnom kellett egy ...