Érted buknék!

15.

Nedves, perverz, bűnös álmok, csak ez maradt Jungkook után. Jimin az első pár nélküle töltött évet egész jól bírta. Mivel társa nem volt, így nem küzdhetett meg a lelkekért. Más feladatokat bíztak rá. Segített Jinnek ellátni a vezetői kötelezettséget, amiért a férfi nagyon hálás volt. Sokkal több ideje lett Namjoonnal harcolni, és ez már hiányzott nekik. Ezenkívül az őrzőt segítette. Ez igazából azt jelentette, hogy Yoongi mellett maradt, hogy az szemmel tudja őt tartani. A nedves álmai azonban nem múltak el, sőt ahogy telt az idő, már napközben is illetlen fantáziái voltak a démonról. Türelmetlenül sóhajtott, és suhintott egyet a szárnyával.

- Óvatosan Jimin! - szólt rá az őrző a felszálló jegyzeteit rendezgetve.

- Bocsánat. Csak eszembe jutott, mi lehet Jungkookkal... - kezdte óvatosan az angyal. Yoongi a mozdulatba fagyott, és nagyon lassan ráemelte a tekintetét.

- Nem vártam, hogy ilyen hamar szóba kerül ez a név. - egyenesedett fel az angyal szemébe nézve. - Nyilván Lucifer a gondjai alá vette őt. Szerintem nem kell aggódnod, méltó büntetést kap.

- Nekem hiányzik... - mondta alig halhatóan, felvéve az utolsó szétszóródott jegyzet köteget.

- Ahha... pontosan mi is hiányzik? A szárnyaid levágása, a lekötözés, a megerőszakolás? Az, hogy bűnös gondolatokat ébreszt benned, és rávesz dolgokra, amiket nem akarsz? Mi hiányzik Jimin? - kérdezte emelkedett hangon. A sárga döbbenetében kiengedte a jegyzetlapokat ujjai közül, hagyva, hogy ismét a márványpadlóra hulljanak. Érezte, hogy a harag elönti belül, és angyalhoz nem méltó módon, elemésztő dühvel fordult az idősebb felé.

- Talán neked nincs társad, de akkor is tudhatnád, hogy ő a másik felem. Mindig hiányzik. - rázta meg idegesen a kezét, majd rakoncátlan tincsei közé túrt. Yoongi szólásra nyitotta a száját, de végül csendben, a hatalmas, faragott faasztala mögé sétált. Jimin sem erőltette tovább a beszélgetést, inkább az erkély felé fordult. A szél egyre vadabban fújta a messzi sziklákat. Jelezte, hogy változás közeleg. Szinte hívogatta az angyalt, hogy szárnyra keljen. Ahogy kilépett az erkélyre hajába kapott ez a szél, és az amúgy is rendetlen tincseket, még jobban felborzolta. Az angyal lecsukott szemmel szippantotta be a friss levegőt. Majd felmászott az erkély kőkorlátjára, és a  mélybe vetette magát. Szárnyai alá suhant a levegő, ezzel lassítva zuhanását. Messziről úgy tűnt, mintha siklana a levegőben. Fenséges, és csodálatos látványt nyújtott. Az angyalok lenyűgözve figyelték, ahogy átvág a mennyországon egészen a kietlen sziklás pusztaságig. Ahogy a jól ismert sziklaszirthez érkezett, lelke már is megkönnyebbült. A nap minden pillanatában vágyta a sziklaszirtet, azt hogy a mélybe vesse ismét magát, hogy ismét ember legyen, és ismét vele lehessen. Lassan kisétált a kőpalló széléig. Egészen addig, míg a lábujjai már lelógtak róla. Csak nézte a végtelennek tűnő mélyt. A csillagos semmit, ami a bizonytalanságot, és a vágyódást keltette benne. 

- El se köszönsz? - kérdezte dallamosan Hoseok. Jimin bujkáló mosollyal az ajkán fordult felé. 

- Nem akartam leugrani. Az nem oldja meg a gondjaimat. - felelte, ahogy a másik mellé sétált. A szírt szélén még erősebb volt a szél, befurakodott szárnytollai közé. Szinte érezte, hogy él... szinte...

- El se tudom képzelni mit érzel. - komorodott el barátja. Jimin próbálta kizárni a rátörő érzelmeket, és velük együtt a sötét gondolatokat.

- Ne beszéljünk erről... - suttogta a mélynek. Hoseok bólintott, majd ismét megtörte a csendet.

- Nem gondoltam, hogy valaha vágyni fogom az emberlétet, de ha ez azt jelenti, hogy Taeval lehetek, bármit feladnék érte. - mondta tovább feszegetve Jimin látszólagos lelki békéjét..