Érted buknék!

5.

Jungkookot elnyelte a sötétség. Az eddig reményt adó csillagok, eltűntek szeme elől, és csak zuhant. A csillagokkal együtt fokozatosan halványult a saját fénye is. Kéksége egyre világosabbá vált, mígnem színtelenül világította a végtelen semmit. Majd alakja elkezdett megszilárdulni. Mintha valami sejtről sejtre építené fel. Eszméletlenül fájt minden porcikája a fiúnak. Üvöltése betöltötte az űrt, de senki nem hallotta őt. Jimin járt az agyába, és hogy vajon ő is érzi ezt? Érzi még egyáltalán őt? Vele is ez történik most? Megannyi kérdés merült fel benne, de választ egyre se kapott. Már nem volt meg a kapcsolat közte, és az angyal között, és ahogy süllyedt egyre mélyebbre, úgy járta át az érzés, mintha mellkasából fokozatosan kiszakítanának valami fontosat. A sötétségből halvány fények pislákoltak a messzeségbe. Az eddigi lebegő zuhanás, pedig, mint ha megváltozott volna, olyan érzése volt, mintha valaki húzná lefelé. Mikor végül teljesen átalakult, és a legapróbb porcikájából is megszűnt a fájdalom, egy nagy ütést érzett testén. Megérkezett valahova. Nedves lett az oldala, és sajgott is. Kezein megtámaszkodva, nyögve tornászta ülőhelyzetbe magát. Nagyon nehezen tudott felkelni a földről. Továbbra is azt érezte, mintha nyomná le valami. Eddig soha nem találkozott még a gravitációval. Kinyitotta szemeit és körbenézett. Egy sötét kihalt utcán volt, és épp a vizes betonon ült. Ahogy megpróbált felállni, oldalához szorította kezét, mert valami belenyilallt. Az emberek valóban nagyon sérülékenyek, gondolta. Hát itt van, halandóként a földön. Szilárd alakban. A fájdalmai és a gravitációval való harca ellenére is elmosolyodott. Az égre emelte a tekintetét, elkezdte fürkészni a holdat és a csillagokat. Jimin valahol nagyon messze, ugyanazt látta most, mint ő. Kitudja meddig ez lesz az egyetlen közös bennük.

Lassan felkelt, óvatos mozdulatokkal. Ideje volt búvóhelyet keresni a közelben. Amíg a szárnyai megvannak, nem mutatkozhatott emberek előtt, de meg akarta várni Jimint. Remélte, hogy a fiú segít neki, megszabadulni sötét tollaitól, és nem egyedül kell végig csinálnia. Egy szomszédos raktárépületben húzta meg magát, ahonnan rálátott arra a helyre, ahová ő is érkezett. Várt, ahogy azt Jiminnek megígérte.

A túl világon közben kitört a káosz. Jimin szomorúan ült a tárgyalóba, míg körülötte ideges üvöltöző angyalok és démonok rohangáltak. Rafael őrjöngött, hogy Jungkook ilyen könnyedén megszökött, hogy Jimin hagyta elmenni. Yoongi idegesen járkált a terem egyik sarkából a másikba.

- Ne hibáztassátok őt. Nincs jogunk ítélkezni felette. – állt meg végül. Hangja nyugtatólag szelte át a feszült légkört, és csend telepedett a szobára. – Jimin, akkor se tudta volna megállítani, ha akarta volna. Itt az egyedüli bűnös Jungkook. – sóhajtott reszketegen. – Vissza kell őt hoznunk. Rafael kérlek, térj vissza a földre, és keresd fel a többi arkangyalt. Ti, ott kutassatok át mindent. Mi meg addig, Jimin segítségével megpróbáljuk felvenni a kapcsolatot vele. - Jimin csendben ült és hallgatott. Lett volna ideje megállítani a társát, de nem akarta. Tudta, hogy akkor Jungkookot egyből száműznék, és nem akarta őt, ilyen helyzetbe sodorni. Hiszen, akármennyire is gyűlölte a démont, mégis csak hozzá tartozott. És most nagyon hiányzott neki, ami bosszantotta. Mellkasában szét áradt az üresség, a sötétség, ami angyal létére, neki ismeretlen kellett volna legyen. Érezte, de próbálta elnyomni. Félt, hogy ha sötét gondolatai támadnak, ő is elég. Mikor Jungkook eltűnt a szeme elől, rögtön megjelent Rafael, Yoongi és Namjoon. Így még felfogni se volt ideje, nemhogy szomorkodni. Azóta csak fokozódott a pánik körülötte, de megoldás eddig nem született. Egy pillanatra mintha megváltozott volna a levegő. Ismét érezte Jungkook édes illatát, majd hirtelen tompa fájdalmat érzett az oldalában.

- Au! – kapta oda a kezét. Meglepődve néztek rá az eddig tanácskozók. Namjoon mindent tudóan ült vele szembe, és állát simogatta hosszú, csontos ujjaival.