Ifjú még, tán mondhatni még gyermek,
Szemében őszinteség s megannyi emlék ragyog.
Az üvegbe visszanéz, múltját látja,
De számára én csak egy ködkép vagyok
Nyolcadik esztendejét tölti
Egy iskolában, mi csak az általános,
De magát ő már elképzelte
Egy úton, melyen mégsem járok.
Ha tudná hogy én őt vizslatom!
Tudná, hogy min elmélkedek éppen,
Szavakat rá nem találna,
Hisz én ismerem jól, mi jár a fejében.
Ismerem a vágyait, a félelmeit,
Akaratát, mikor, hogyan mit is választ.
A vallomást, mit magában tart,
S mire oly rettegett a nem létező válasz.
Látom minden ballépését, mi enyém is,
Hisz magam vagyok az üveg túloldalán,
Semmit sem így tervezett el,
Mert reménykedik, hogy jobb lesz talán.
A gyermeknek én szólni vágyom,
Jó tanáccsal, s jövendölésekkel ellátni,
Hogy elérje az álomképét, tegye azt,
Ne mit én,
Mit igazából meg kell tenni.
Nem hall, nem lát, hogy is látna?
Hisz én sem ismerhetem jövőmet,
Csak azt látja, mit én akkor,
Egy ködös, hazug álomképet.
Átkozott légy te üvegfal!
Mit mutatsz előre, mind csak ábrándok!
Mert én is látok egy jövőt
S mint gyermek énem,
Csak álmodok
(2019)
