Lady Bird [B E F E J E Z E T T]

H U S Z O N E G Y

Sziasztok! Megérkeztem az utolsó fejezettel. Ezennel lezárom ezt a történetet, mely egy egész életet ölelt fel. Áradozni szeretnék a leírtakról, megéltekről, s rólatok, lelkes olvasók, ám az utolsó fejezet nem jelenti azt, hogy ez az utolsó bejegyzés is. Bár azt mondtam, hogy nem lesz, végül mégis írtam egy rövid epilógust, melyet hamarosan olvashattok, emellett még hozok majd nektek pár érdekességet, és egy külön bejegyzést az eddigiekről és továbbiakról.

Köszönöm szépen, hogy velem tartottatok, elolvastátok a történetemet.
Még egyszer várom véleményeteket, és jó olvasást kívánok.

Love ya :*

Minden hét ugyanúgy telt. Hétfőn kitakarítottam a lakást és olvastam, kedden begyűjtöttem a varázsvilágról szóló információkat a halálfalóktól, szerdán és csütörtökön az ikrek nyomában jártam észrevétlenül, a hét többi részében pedig mugli könyvtárba voltam vagy a horcruxokról és az ember horcruxszal való feltámasztásáról olvastam, Hogy bebiztosítsam alibimet arra az esetre, ha Ő visszatérne.
Tíz év telt el így, s egy alkalom sem volt, hogy máshogy alakult volna egy hetem. Tíz évvel később találkoztam először Voldemorttal újra, bár még csak árnyéka volt valódi önmagának. Egy turbános mágus bőrébe bújva jelent meg - a varázsló tarkóján volt az arca, akárcsak a Kétarcú embernek. Ott állt a nappalimban és úgy beszélt, mint egy emlék. Mikor megjelent Mógus, a férfi, akinek a bőrében volt a Nagyúr, azonnal megéreztem a rég szeretett férfi jelenlétét, bár először nem láttam, hol is van.
- Kedvesem - súgta rekedt hangon a férfi, miután Mógus levette a lila turbánt. - Milyen régen nem láttalak. De, ahogy látom, nem voltál tétlen.
Elmémbe látott. Az elmúlt évtized során mentális védelmem ép maradt, de meggyengült a gyakorlottság hiánya miatt. Fizikai fájdalmat okozott újraépíteni a védelmi falat, de megtettem. Nem láthatta, merre jártam szerdánként és csütörtökönként.

Ám csak évekkel később tért vissza az életembe olyan szinten, mint régen. Miután Mógus megjelent, még öt éven keresztül nyugalmam volt. Bár Voldemort gyakran meglátogatott, segítségemre szorult, de mégis közben békében folytathattam nyugalmas életemet. Ám 1995-ben ismét saját testet öltött. Ekkor vált a látomásomban szereplő orr nélküli, vörösen izzó szemű, kígyószerű alakká. Ekkor nyert értelmet minden látomásom - kivéve az, ami 1997. augusztus 5-ről szólt. Az örök rejtély maradt számomra - ám mindig ugyanúgy végződött: elsötétült a világ. Nem volt nehéz kitalálni, hogy a saját halálomat láttam - és már csak alig két év volt hátra, hogy bekövetkezzen. Két év múlva meghalok. Egyáltalán nem féltem, sőt talán várakozással töltött el. Bár már nem volt olyan borzalmas az élet, mint az eltűnése előtt - talán csak azért, mert már megbékéltem a gondolattal, hogy egyetlen lehetőségem, hogy megszabaduljak Voldemorttól az, ha meghalok. Ennek ellenére soha nem vetettem volna véget az életemnek. Csak vártam a pillanatra, mikor végre vége lesz.

Aznap pontosan tudtam, milyen nap van, így nem mentem sehova.
1997. augusztus 5. napja volt, és én csak vártam. Sorra vettem az életem jelentős részét, hogy mit miért tettem, ki mellé álltam, kit árultam el, és miben hittem.
Talán a sorsom már akkor megpecsételődött, mikor megszülettem, de lehet, hogy csak akkor, mikor szülőföldemet elhagyva Angliába utaztam és munkát vállaltam a Foltozott Üstben. Talán pont úgy volt megírva a csillagokban, hogy az akkor még Tom Denemként ismert fiatal férfi pont akkor mondjon fel a Borgin és Burkesben, s pont belém ütközzön, mikor kilép az Abszol útról a kocsmába. De lehet, hogy tényleg csak véletlen volt. Véletlenül néztünk egymás szemébe, s véletlenül mentünk el mindketten ugyanarra az álarcos bálra. Tudtam jól, hogy ekkor indultam meg a lejtőn.
Bár semmi jelét nem láttam annak, hogy a férfi viszonozná, vagy egyáltalán ez egy jó dolog lenne, beleszerettem. Sokáig tagadtam, de mára már tudom, hogy akkor, 1948-ban beleszerettem Voldemort Nagyúrba. Akkor még fiatal volt, akárcsak én, és sármos. Dús, fekete haja volt és barna szeme, melyek olyan édesen tekintettek rám, mintha csak én lennék neki a világon.
De lehet, hogy csak akkor vesztem el igazán, mikor eleget tettem első kérésének és beszerveztem Virginia Kollahent, aki később a karjaimban halt meg. Mai napig magam előtt látom, ahogy a kétségbeesett tükörképem igyekszik eltüntetni magáról és ruháiról a rászáradt vért. Nem sikerült.
Hepzibah Smith meggyilkolását ugyan Ő vitte véghez, de én tettem lehetővé. Ő volt az első ember, akinek a haláláért én voltam a felelős - mindig emlékezni fogok rá. De nem sokat örlődhettem ezen, hiszen ezután indultunk útnak. Falvakat, városokat, erdőket jártunk be, hogy valami olyasmit találjunk, ami felemelheti az ekkor már nyíltan hatalomra törő Tom Denemet. Ekkor robbantunk be a köztudatba, mint Lord Voldemort és Lady Bird.
Lady Bird.
Ez a név már olyan szinten a részemmé vált, mintha születésemkor kaptam volna szüleimtől.