Lady Bird [B E F E J E Z E T T]

T I Z E N H A T

Sziasztok! Egy nagyon különleges fejezettel tértem vissza, mely remélem, elnyeri a tetszéseteket! Jó olvasást kívánok, és várom szeretettel a kommenteket a fejezet alatt, ahogy mindig :)

Love ya :*

Az, hogy zaklatott voltam, enyhe kifejezésnek számított. Tom által bérel lakásba hoppanáltam, ahol begyűjtőbűbájjal összeszedtem egy pillanat alatt az összes cuccomat és már ott sem voltam, nehogy véletlenül utánam jöjjön és összefussunk. Bár miért is jött volna? Nem szeretett... Soha.
Fogalmam sem volt, hova mehetnék, hiszen Anglia lenne a férfi első gondolata - nem hittem volna, hogy utánam jön, de ha mégis, a minimális esélyt sem szerettem volna megadni neki, hogy rám is találjon. Mert szerettem, még mindig, mindennél jobban szerettem, mégsem akartam látni többé. Szeretve gyűlöltem őt.

A napok teltek-múltak, s lassan hetekké, hónapokká cseperedtek, mígnem lassan már képtelen voltam számon tartani, mennyi ideje is váltunk el. Egy Hartlepool nevű kisvárosban húztam meg magam, mikor rájöttem arra, mi is rontja el igazán az életemet. Ha azt hittem, borzalmas dolog rájönni, hogy életem férfija nem szeret, vajon milyen jelzővel illethetném azt, mikor rájöttem, hogy gyermeket várok tőle? Órákon keresztül bőgtem egyedül egy manchesteri lakásban, mígnem lehiggadtam, s normálisan átgondoltam a dolgot.
Lehet, hogy Tom Denem nem szeretett, de ez nem jelenti azt, hogy nem is ismertem őt. Megannyiszor jártam a fejében, éveket töltöttünk együtt, így tisztában voltam minden vágyával, minden tervével. És ebben nem szerepelt a gyerek. Tudtam, hogy gátlás nélkül öl, bár azt nem tudtam volna elképzelni róla, hogy egy csecsemő életét elvegyek - mégis, ki tudja, mire képes egy ember, aki nem tud szeretni. Bevallom, az elején az is megfordult a fejemben, hogy én ölöm meg saját magamat, így a kicsi sem jöhet világra, s az én szenvedésemnek is vége szakad. Ám képtelen voltam rá. Amint az öngyilkosságomra került volna a sor, azonnal eszembe jutottak a szép emlékek, melyet az elmúlt két és fél évtizedben szereztem, s az, kiket hagynék hátra - a családom, Shirley Martin és még megannyi dolog keringett bennem, melynek eredményeképpen a kék, fiolás méreg végül a wc-ben végezte, nem pedig gyomromban. Gyötrődtem, önmagammal hadakoztam, míg végül képtelen voltam kioltani a még meg nem született életet.

Hartlepoolba menekültem, mely egy tenger mellett fekvő, angliai kisváros volt. Egy apró szobában húztam meg magam titokban, még bérbeadója sem tudta, hogy illegálisan ott tartózkodom. Mivel az elmúlt években, Tomnak hála egy kevéske knútot sem szereztem, így kénytelen voltam egy közeli varázslókocsmában munkát vállalni ideiglenesen. Nem mehettem vissza sem Shirleyhez, sem a Föltözött Üstbe - túl kiszámítható lenne, máshoz viszont nem értettem. Abból a kevéske pénzből, amit megkerestem, ételt és ruhát vettem, szinte semennyit nem tudtam félretenni magamnak. Ahogy nőtt a hasam, úgy egyre több dologra volt szükségem.
És mindeközben rettegtem. Elmondhatatlanul rettegtem tőle, hogy Tom egyszer csak felbukkan és megöli a babát. Ha én meghalok, az nem érdekelt volna, hiszen a fehér hajú idegennél tett felfedezés óta nem láttam értelmét annak, hogy éljek. De azért nem akartam felelős lenni abban, hogy egy gyerek nem születhet meg.

Május három - ez volt az a nap, amire örökké emlékezni fogok, éljek bármeddig is. Éreztem már, hogy a terhesség végén járok, így utolsó munkanapomat töltöttem a közeli kocsmában. Este tízkor értem haza a szobába, amit már lassan nyolc hónapja béreltem illegálisan, s amint beléptem a helyiségbe, fogasra akasztottam a kabátomat.
- Későn végeztél ma - szelte ketté a levegőt egy éles, túl ismerős hang.
Megfagyott az ereimben a vér, s végtagjaim szinte azonnal remegni kezdtek. Lábam földbe gyökerezett, továbbra is a falat néztem - nem mertem megfordulni, nem mertem ránézni, mert akkor valósággá válik, hogy itt van. Nem lehet itt, nem találhatott meg! Elkapott a páni félelem, s az elmúlt kilenc hónap rettegése, mintha most robbant volna, egyként összpontosult volna bennem.
- Nem is köszönsz? - hangja mézes-mázas volt. Szívem úgy verdesett, mint még soha.
- Mit keresel itt? - még mindig a falat bámultam, de hangomat valamelyest megtaláltam. Bár remegett, alig volt több suttogásnál, de már azt sikerként könyveltem el, hogy megszólaltam.

TOM DENEM//VOLDEMORT SZEMSZÖGE
Faye-t újra látni hihetetlen volt - úgy éreztem, mintha az eddig levágott karom újra a helyére került volna. Nem találkoztam vele azóta, hogy az a fehér hajú idegen kimondta kapcsolatunk halálos ítéletét. Mindig is éreztem, hogy más vagyok, de nem hittem, hogy ennek ára Faye elvesztése. Tudtam, hogy hihetetlen szerelmet kellett volna érezzek iránta, de szimplán csak boldog voltam, hogy újra látom.
Ám így sem volt minden jó - mindig van valami rossz, mely közbeszól. Ezúttal a lány láthatóan nagy hasa volt az. Tudtam, mit jelent ez, de igyekeztem nem kétségbe esni, s uralkodni magamon. Egy gyerek csak hátráltat, elveszi az ember idejét és haszontalan.
- Mit keresel itt?
Nem mozdult, egyenesen a falnak szegezte tekintetét, s nem volt hajlandó rám nézni. Bosszantott a dolog, hiszen egyértelműen a kis fattyát óvta, amit én ki nem állhattam, s bár próbálta titkolni, én már tudtam róla pár napja, mióta rábukkantam.
- Tudod, milyen hosszú időbe telt, hogy rád találjak? - tértem ki a válaszadás elől.
- Úgy tűnik, nem elég hosszúba - felelte halkan. Egyértelműen nem akarta, hogy ismét találkozzunk. Teljesen kizárt elméjéből, s bár ha akartam volna, áttörhettem volna védelmét, de inkább kívül maradtam. Hallottam, ahogy nagyot nyel, majd megfordul. Az egyik elnyűtt fotelben ültem, s így mégjobban szembeötlő volt, mennyire megváltozott.
- Mit akarsz tőlem? - Bár hangját átitatta a páni félelem, a szavakat szinte köpte. Fájt, hogy így reagál rám, de a körülményeket tekintve jogosnak bizonyult. Tudtam, hogy ismer annyira, hogy tisztában legyen a szándékaimmal a gyermeket tekintve.
- Nem egyértelmű? - kérdeztem vissza, s hasára pillantottam.
- Nem a tiéd - felelte szemrebbenés nélkül.
- Ugyan már, ugye, te sem hiszed el, hogy ezt beveszem? - Igyekeztem nyugodt hangot megütni, bár belül forrt a vérem. Ő akar átvágni engem? Komolyan?!
- Pedig ez az igazság - rántotta meg a vállát. - Ha akarod, meg is nézheted az emléket...
Amint kimondta ezt, éreztem, ahogy rés nyílik elméje köré emelt téglafalon, s én azonnal behatoltam.

Faye a szokásos stílusát képviselte, bár arcát megviselte a sok sírás. Egy kocsma bárpultjánál foglalt helyet, és rövid italokat fogyasztott. Túl sokat ahhoz, hogy józan eszénél maradjon. Beszélgetésbe elegyedett egy magas, fekete hajú férfival, aki egyértelműen csak egy egyéjszakás kalandra hajtott. Faye elméjében voltam, így éreztem a maga mögött hagyott tudás fájdalmát, hogy felejteni akart, és soha vissza nem nézni.
A keserűség lendítette előre, mikor nem sokkal később megcsókolta az idegent, aki még csak be sem mutatkozott.

Nem bírtam tovább nézni, ahogy az az idegen felvezeti egy olcsó motelszobába, ahogy levetkőzteti, s ahogy csókokkal hinti be, majd magáévá teszi. Lehet, hogy képtelen voltam a szeretetre, de bár a féltékenység maró érzését is kiűzhettem volna feldarabolt lelkemből.
Ahogy visszatértem a valóságba, az én Lady Birdöm a hasához kapott, s fájdalmasan felkiáltott.

- Nem-nem! - szólaltam meg távolságtartóan. Nem voltam kész rá, hogy Faye-t szülni lássam, s hogy én asszisztáljak hozzá.
- A picsába! - ordított, ahogy ő is rájött, mi következik.
Idefele jövet már megbizonyosodtam róla, hogy hoppanálásgátló van az egész házon, így kész voltam Faye-t félrelökni és itt hagyni a megszülető fattyával együtt, de mikor elhaladtam mellette, megragadta a karomat.
- Ha elmész, és magamra hagysz most... - lihegte, s szikrázó szemekkel nézett fel rám. - Amint talpra állok, megkereslek, és biztos, hogy megöllek a nyavalyás horcruxaiddal együtt.