Lady Bird [B E F E J E Z E T T]

K E T T Ő

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet, fogadjátok szeretettel! Ha elolvastátok, várom a véleményeket kommentben, hogy tetszett, mit gondoltok eddig róla, s vajon mi következhet ezután?
Jó olvasást kívánok, és megannyi kommentet.

Love ya :*





A szokásosnál rövidebb műszak hamar eltelt, s úgy tűnt, mintha Shirley csak egy-két órával ezelőtt hagyott volna ott, holott az egész nap elrepült már. Mivel a boltok az Abszol úton ebben az időszakban hamarabb zártak, így kolleginám már délután hatkor megjelent, s én mehettem nézelődni, hogy ruhát és maszkot keressek a vasárnapi álarcos bálra. Boltról boltra jártam, hogy megtaláljam a tökéletes összeállítást, míg végül, nem sokkal a zárás előtt ráakadtam a megfelelő ruhára, ami illett a korábban beszerzett maszkomhoz. Az álarc nem takart sokat, csupán szemem körül fedte bőrömet, de vékony szélei magasabbra nyúltak, s ezzel egyfajta macskásabb megjelenést kölcsönöztek nekem. Ehhez választottam ki a tökéletes ruhát: egy fekete, testhez álló koktélruhát, melynek szoknyája combközépig ért, de onnantól egészen a földig egy lenge, fekete, átlátszó anyag fedi lábamat. Előre imádtam a ruhát, mert bármilyen merész is volt a mély dekoltázsával és a nyilvános lábmutogatásával, azonnal beleszerettem a gondolatba, ahogy a táncparketten megpördülök, és a fátyolszerű anyag pörög körülöttem, s körbefonja lábamat. Nagy vigyorral arcomon fizettem ki a ruhát és a maszkot, majd a szatyrokat összezsugorítva, zsebre tettem, és elindultam vissza a Foltozott Üstbe.

Mivel ismét volt valami, amit vártam, ami felpezsdítette a véremet, ha rágondoltam, a napok szélsebesen teltek. Úgy múltak, mintha ők is arra várnának, hogy vasárnap este legyen.
A Foltozott Üst vasárnap zárva tartott, így én is kialudhattam volna magam végre, de a bál miatti izgatottságom miatt hamar kivetett az ágy. Jobb megoldás nem lévén, magamra öltöttem legmisztikusabb ruhámat, és elhoppanáltam a Green Park melletti sikátorba. Onnan közelítettem meg a parkot, ahol mindig gyűjtöm az ügyfeleket. Látóképességemnek hála egész nagy összeget tudok bezsebelni mugliktól és mágusoktól is - és mugli pénzt könnyedén felváltom a Gringottsban. A jóslás mindig is közel állt hozzám, de soha nem kezeltem úgy, mintha ez hatalom vagy különleges tehetség lenne. Velem született képesség volt, így számomra teljesen normálisnak hatott. Voltak jó, és rossz oldalai is, amit még soha nem bántam, mert így legalább fel tudtam készülni a legrosszabbakra is. Mára már odáig fejlesztettem magam, hogy bár csak tizennyolc éves voltam, képes voltam irányítani, mikor lássak. Néha álmok formájában ugyan még érhet látomás, de többnyire kordában tudom tartani.

Este ötkor hagytam ott a parkot, s nagy elégedettséggel töltött el a tudat, hogy mennyi pénzt tarthatok a markomban. Hazahoppanálva elrejtettem az összeget a széfben, mint mindig, mikor nem tudom azonnal berakni a Gringottsba egy részét, s készülődni kezdtem. Fürdés és hajmosás után vigyorogva tartottam magam elé a fekete ruhát, s alig vártam, hogy belebújhassak. A sötét anyag tökéletesen simult testemre, s combközéptől egészen a földig úgy ölelt körbe a fátyolszerű anyag, mintha rám tervezték volna. Magassarkú, fekete szandált választottam hozzá, majd nekiálltam sminkelni. Erős, de elegáns, füstös sminket kentem magamra, számat pedig bordóra mázoltam, majd barna tincseimbe hullámokat varázsoltam. Tudtam, hogy amint belépek a terembe, megbotránkozó tekintetekkel fogok szembesülni, de persze ezek mögött, az esetek többségében, megbújik egy kis féltékenység, vagy épp vágy. Mára már szinte kihívásnak éreztem, hogy merészen öltözködjek - azt akartam, hogy figyeljenek rám, hogy végigmérjenek, hogy kilógjak a sorból. És ez mindig sikerült is.

Mivel hoppanáltam, így nem vettem kabátot. Már a megadott címen voltam, s Shirleyre vártam csak, hogy aztán együtt menjünk be. A kúria hatalmasnak tűnt az én bérelt kis lakásomhoz képest, hogy a fényűzésről ne is beszéljünk. A kétszárnyas vaskapun, mely most nyitva állt a vendégek előtt, egy nagy, kovácsoltvas címer feszített. Két oldalról, sárkányszerű lényekkel körbeölelt címer volt, benne egy elegánsan kanyarított M betű, alatta pedig a "Sanctimonia Vincet Semper" latin felirat díszelgett. Ugyan nem innen származtam, de az aranyvérű családok mivoltával tisztában voltam, így tudtam már akkor, kinek a kapuja, s világító, ezerablakos kúriája előtt állok.
- Csakhogy itt vagy! - sóhajtottam fel kicsit morcosan, mikor megláttam Shirleyt. - Mostanában szokásoddá vált késni, csak mondom.
- A szépséghez idő kell - vetette oda foghegyről sötét bőrű, rövid hajú barátnőm, aki ezúttal egy visszafogottabb, piros ruhát vett fel. Bár a szín üzenete egyértelmű volt, de a ruha maga tényleg megfelelt volna a társadalmi elvárásoknak, ha valamilyen halvány, fakó színe lett volna.
- Nekem mégis sikerült egész rövid idő alatt elkészülnöm - prüszköltem provokálva.
- Fogd be - vigyorgott. - Inkább menjünk be.
A vaskapun belépve egy hosszú, fenyőkkel övezett folyosón haladtunk végig, míg elértük a kúria ajtaját, ahonnan beszélgetés halk nesze, zeneszó és szemkápráztató fény áradt ki. Az előcsarnokra szórt varázslat egyértelműen jelezte, hogy a felfelé vezető lépcsők tiltott terület a vendégek számára, s egyenesen a hatalmas terembe fordulhattunk be.

Bár az iskolámban, a Durmstrangban is rendeztek évente bált, még egyszer sem láttam ekkora fényűzést és csodát. Maszkos mágusok lepték el a termet, melynek fehér falain aranyszínű díszítés kápráztatta el az embert, s nem lehetett látni, honnan jön a lágy, táncra invitáló zene, de a teremben mindenhol tökéletesen lehetett hallani. Egyesek már táncoltak, de még többen voltak azok, akik a fal mellett állva, iszogatva beszélgettek, ismerkedtek. Amíg bámészkodtam - és élveztem az emberek rajtam megakadó, elborzadó-elismerő tekintetét - Shirley mindkettőnknek hozott egy-egy italt, s azt szürcsölgetve kezdtük körbejárni a termet.
- Szabad egy táncra?
A hang teljesen váratlanul ért. A táncparkett szélén álltam poharammal, míg barátnőm egy fiatalemberrel társalgott, s a táncolókat néztem. Bár azonnal tudtam, hogy ismerem valahonnan a hang tulajdonosát, hirtelen nem tudtam volna megmondani, honnan. Lassan fordultam meg. Egy fekete öltönyös férfi állt előttem, jólfésült, fekete haja volt, és arca felét eltakaró, fehér maszk, mely leginkább az anyám által annyira imádott Operaház Fantomja című regényben a fantoméra hasonlított. Macskás álarcom mögött szemöldökömet ráncolva igyekeztem rájönni, kit is látok.

- Névtelen ivópartner - ismertem rá a titokzatos fiatalemberre, aki pár nappal ezelőtt betért a Foltozott üstbe, s meghívott pár italra, hogy megünnepeljük szabadságát, miután felmondott munkahelyén.
- Kocsmáros lány - biccentett mosolyogva. - Szóval, táncolna velem?
Nem feleltem, csak kinyújtott kezébe helyeztem kézfejemet, s hagytam, hogy a táncparkett felé vezessen. Mozdulatai határozottak voltak, s igyekeztem fegyelmezni magam, nehogy ott helyben elájuljak, amiért ismét találkozom vele. A Foltozott Üstben teljesen lenyűgözött beszédstílusa, kifinomultsága, és persze megjelenése sem volt az utolsó. De most, mikor először értem bőréhez, mintha villám csapott volna belém, szikra gyúlt érintése hatására, s egészen gyomromig vándorolt ez az érzés, hogy ott megpihenjen, s ördögfióka módjára várja a megfelelő pillanatot a kitörésre.
- Egyébként Tom vagyok - somolygott, miután maga felé fordított, s az éppen elinduló, lendületes zenére vezetni kezdett. - Tom Rowle Denem.
- Faye Rubenhouse - feleltem, én is mosolyogtam, és csak remélni mertem, hogy a sminktől nem látja, mennyire elpirultam. Vagy ha igen, nem teszi szóvá. - És mondja csak Mr. Denem, mi szél sodorta pont ide, a Malfoy kúriába?
- Én önt? - tért ki a válaszadás elől elegánsan. - Mi vehette rá a Foltozott Üst csapos lányát, hogy ilyen szépséges ruhát öltsön?
- Én kérdeztem előbb - nevettem fel.
- Igen, de én kíváncsibb vagyok - hajolt közelebb.
Észre sem vettem, hogy milyen könnyedén keringtünk egymás körül a táncparketten, csak egy-egy pillanatra eszméltem rá, hogy mindenféle nehézség nélkül követem majdhogynem idegen táncpartneremet, s ő úgy vezet, mintha évek óta együtt táncolnánk.
- Szeretem a felhajtást - feleltem végül halkan, de őszintén, s a maszk résein keresztül sötét szemeibe néztem. - A figyelmet. Az álarcok misztikusságát. És persze a táncot. Az meg csak bónusz, hogy maga is itt van, s pont velem táncol.
- Ms. Rubenhouse, elárulok egy titkot - szólt, majd megpörgetett, s mikor újra magához húzott, sokkal közelebb álltam hozzá, mint azelőtt, így könnyedén le tudott hajolni, hogy a fülembe súgjon. - Nincsenek véletlenek. Én sem tévedésből vagyok itt, és nem csak azért táncolok magával, mert múltkor jót italoztunk.
- Hát, akkor miért? - leheltem feszülten, mert fogalmam sem volt, mire akar kilyukadni, de éreztem, hogy valami egészen más, valami komolyabb bújik meg a háttérben, mint ahogy azt először gondoltam. Ugyanolyan közel maradt, leheletét éreztem bőrömön, s ajkai majdnem fülemhez értek. Olyan halkan beszélt, hogy egészen biztos voltam benne, csak én hallom.
- A maszk alatt nem csak egy ember van, a maszk alatt egy eszme rejlik.