Lady Bird [B E F E J E Z E T T]

T I Z E N H Á R O M

Sziasztok! Ismét nagyon belelendültem a Lady Bird írásába, rendesen izgulok, mintha csak filmen látnám a sztorit (elmémben vetített filmen látom az egészet :D), szóval meg is hoztam a következő fejezetet.
Jó olvasást kívánok, és ne felejtsetek el kommentet hagyni :)

Love ya :*

Szinte sokkos állapotban voltam, még akkor is, mikor már otthon voltam, a Tom által szerzett lakásban. Ágyunkon feküdtem, a plafont bámultam, és hallgattam a saját gondolataimat. Tom még nem volt otthon, így egymagam lehettem - s kivételesen örültem is neki.
Vajon tényleg igaz lehet? Van egy nálunk hatalmasabb, láthatatlan erő? És ha van, mindig is ott volt, csak nem vettem észre?
Cymerya, a halál istennője. Az egyetlen isten, aki mindenre hatással van. Az emberre, az állatra, a növényre, hiszen egyszer elpusztulnak, a tárgyra, mely elkorhad, olyannyira elhasználódik, hogy végül kukába kerül, sőt még az emlékre is, melyek szépen lassan elfelejtődnek. Magát Cymeryát nem láttam, de a halált láttam már, nem is egyszer - hát olyan elképzelhetetlen lenne, hogy minden halál okkal történik? Cymerya miatt.

- Faye! - lépett be a lakásba Tom. - Itthon vagy?
- Igen - ültem fel az ágyon. Még mindig délelőtti ruhám volt rajtam, egy törzsemhez simuló, földig érő, sötétbordó, bársony ruha, mély dekoltázzsal, hosszú ujjakkal. Barna hajamat laza kontyba fogtam, bár pár rakoncátlan tincs kiszabadult, melyek így arcom mellett göndörödtek. Ajkamon még mindig ott virított a sötét rúzs, ahogy sminkem is a helyén volt. Ugyan csak lustaságból nem öltöztem át, most hálát adtam ennek a rossz tulajdonságomnak, mert hallottam, ahogy Tom mögött egy másik láb is dobog.
- Gyere ki, kérlek, valaki meg szeretne ismerni - kért Tom, de nem lépett be a szobába, úgy kiabált. Vetettem egy röpke pillantást magamra a szoba sarkában álló, teljes alakos tükörben, s miután úgy gondoltam, megfelelő a megjelenésem, kisiettem a két férfihoz.
- Valóban gyönyörű - biccentett az idegen. Angolja tört, olasz akcentussal telt volt, de jól érthető, napbarnított bőre és barna szeme volt, egészen sármosnak mondhatták hölgyismerősei, amire csak rásegített fekete, tarkóján apró copfba fogott haja, és játékos mosolya. Nem lehetett idősebb harmincnál. Ahogy odaértem hozzájuk, szorosan Tom mellett álltam meg, kifejezve ezzel hovatartozási szándékomat és persze hűségemet.
- Luciano, bemutatom Lady Birdöt, az én jobb kezemet és legnagyobb bizalmasomat - intett felém Tom, kinek pillantásától még mindig görcsbe rándult a gyomrom.
- Milyen magas tisztségek egy ilyen fiatal hölgynek - húzta el a száját negédesen. Négy év alatt már megszokhattam volna, hogy a bevont mágusok ennyire tisztelik Tom Denemet. Luciano közelebb lépett, és óvatosan érintve kézfejemet, tiszteletteljesen kezet csókolt.
- Mindenki azt kapja, amit megérdemel, signore - feleltem halvány, enyhén gúnyos mosollyal, miközben az olasz férfi sötétbarna szemeibe néztem.
- És még eszes is - felelte halkan, de éreztem rajta, hogy megjegyzésemet magára és a saját pozíciója szerint értelmezte, így ellenszenvet váltott ki belőle. Imádtam a férfiak tekintetét, akik szembesültek vele, hogy egy náluk fiatalabb nő magasabb pozícióban van, mint ők. Bár még mindig Lucianó felé fordultam, szemem sarkából Tomra pillantottam. Egy pillanatra azt hittem, hogy haragudni fog rám, amiért földbe tiportam legújabb támogatója önbecsülését, de láttam rajta, hogy őt is mulattatja a helyzet, bár ezt igyekszik titkolni.
- Luciano kíváncsi lenne, hogy a képességeid valódiak-e - fordult felém Tom. Ez egyértelmű utasítás volt arra, hogy bemutassam, mit is tudok. Bár régen nem tartottam nagy számnak, számomra természetes volt mindaz, amit tudok, Tom mellett, egyre több emberrel találkozva megtanultam szeretni a tehetségem fitogtatását. Szerettem az elismerő és elképedő pillantásokat, amit kaptam.
- Mi a teljes neve? - küldtem telepatikus üzenetet Tomnak. Mára már olyan megszokott lett köztünk a telepatikus kommunikáció, mint másoknál a sima beszélgetés, napjában többször léptünk kapcsolatba elménk segítségével.
- Luciano Teodoro Caramanica - kaptam meg a választ azonnal.
- Signore Caramanica, mire lenne kíváncsi? - A férfi, aki néma beszédünkből mit sem vett észre, összehúzott szemöldökkel tekintett vissza rám, hogy vajon honnan tudom a vezetéknevét.
- Először is, hogyan szólíthatom, kisasszony?
- A Lady Bird megteszi - vágott a szavába Tom, s láttam rajta, hogy mondata élesebben csattant, mint ahogy azt szerette volna.
- Sokat hallottam már magáról, Lady Bird - mosolyodott el, mire akaratlanul is vetettem egy gyors pillantást Tomra. Ugyan már négy éve ismertem, együtt jártuk a világot, embereket szerveztünk be, együtt is éltünk, de még soha nem mondta, hogy szeretne, és elképzelni sem tudtam volna, hogy valakinek rólam mesél. Legfeljebb az erőmről. Luciano észrevehette ezt a pillantást, mert gyorsan folytatta. - Nem a Nagyúrtól - ezt a megszólítást se fogom tudni megszokni soha. - Akárcsak őt, a híre magát is megelőzte - Na, ezt nem tudtam.
- Milyen hírem? - fordultam Tomhoz gondolatban, mert ez nekem egy teljesen új információ volt. Akiket bevontunk, mind ismertek, tudták ki vagyok és mire vagyok képes, de jelenleg nem Nagy-Britanniában voltunk, ahol esetleg többen hallhatták a nevem, hanem Európában, Olaszországban, ahol még soha nem jártunk azelőtt.
- Ne hidd, hogy csak rólam hallottak az emberek. Már oly régóta mellettem állsz, kísérsz és legalább olyan nagy részt veszel ki a munkából, mint én. Az emberek beszélnek rólad, Lady Bird, tudják ki vagy - felelte.
- De vajon... - folytatta az olasz férfi. - Valóban olyan nagyhatalmú a nagy Lady Bird, hogy a látja a jövőt?
- Szóval a jövőjére kíváncsi, signore? - mosolyodtam el. Mindenki tudni akarja, hogy mi fog vele történni, túlságosan kiszámíthatóak az emberek. - Nos, elmondhatom, de csak ha nem fél attól, hogy valami olyasmival szembesül, ami nem fog tetszeni.
- Jöhet a zord valóság - biccentett, s ekkor vettem észre, hogy a kivételesen háttérbe húzódó Tom Denem kajánul elvigyorog. Tudta, hogy nem fogok olyat mondani, ami miatt elpártolna tőlünk, mégis meg fogja tudni a jövőjét, ami nem lesz szép.

Behunytam a szemem, s koncentrálni kezdtem a férfira. Luciano Teodoro Caramanica.
Ott álltam kívülállóként Luciano jövőjében, és csak néztem, megfigyeltem, hogy lássam, ahogyan a férfi meghal.
- Signore - léptem közelebb, s bár Tom mellett maradtam, a vállam hozzá is ért a férfi testéhez, megfogtam vendégünk karját. - Jól fog dönteni, és a Nagyúr szolgálatában, egy jobb világért dolgozva fog meghalni. Nem számít miért és hogyan fog odakerülni, de akkor ott sok életet köszönhetünk majd magának.
A férfi döbbenten-elgondolkozva nézett rám, majd Tomhoz fordult. Nem másztam bele a fejébe, csupán, mintha az ablakon lestem volna be, de így is láttam, ahogy végigpörgeti mindazt, amit itt tapasztalt és amit Tom neki mondott, mielőtt idehozta volna. Csábította a gondolat, hogy egy nagyobb jó részévé váljon, nemes célért haljon meg, s elbűvölte mindkettőnk hatalma.
- Készen állok rá, bármi is vár rám - felelte végül, és még csak nem is sejtette, mi mindenről nem tud.