Lady Bird [B E F E J E Z E T T]

T I Z E N K E T T Ő

Sziasztok! Tudom, tudom, jó régen volt fejezet, ezer bocsi, igyekszem pótolni a kimaradást! Sajnos minden összejött: állandó meló, ha nem meló, akkor suli, ZH-k, vizsgafelvétel is volt, szóval lassan azokra is készülni kell, és persze a szociális életem is úgy gondolta, most kell parádéznia, szóval igen, volt minden, mint Karácsonykor. Na, de visszatértem újabb fejezettel, írogatom a többi történetem fejezetét, és tervezgetek egy új fanfictiont is. Nagyon pörgök, tudom :D
Nem is húzom tovább az időt, jó olvasást kívánok, és várom a kommenteket sok-sok szeretettel.

Love ya :*

Amíg Tom elvolt otthonról, én az összes cuccunkat összepakoltam. Csupán néhány ruhával és jegyzettel indultunk el otthonról, Nagy-Britanniából, most viszont több könyvvel gazdagodtunk, valamint én vásároltam magamnak is ruhákat, és a férfinak is új ingeket. Egyre mélyebbre merültünk a sötét mágiában, ami a neve ellenére nem volt olyan rossz. Olyan dolgokat tudtunk létrehozni és megvalósítani, amiknek közelébe se érhettünk volna az iskolában tanítottakkal. Élveztem, határozottan élveztem.
Hepzibah Smith után én is érzékeltem magamon, hogy megváltozom. A Tom által olyan könnyen befolyásolt, és szerelme hatása alatt álló nőből kezdtem egy határozottabb és céltudatosabb valakivé válni - bár abban nem voltam biztos, ez mennyire sikerül, és szerelme alól sem kerültem ki. De igenis határozottabb lettem, erősebb.
Párizs után sokáig nem álltunk meg. Falvakat, varázslók lakta településeket jártunk be, s erdőkben kutattunk bájitalösszetevők után, de egyetlen hely sem volt, ahol hosszabb ideig maradtunk volna egy éjszakánál.
Egy idő után elvesztettem az időérzékemet. Mivel nem volt értelme számon tartani a napokat, nem volt állandó munkahelyem, így nem kellett tudnom, hogy milyen nap van aznap, és nem volt kit felköszöntenem születésnapja alkalmából - mivel Tom utálta a sajátját és nem ünnepeltük -, így csak annyit érzékeltem az idő múlásából, hogy beesteledik, majd újra felkel a nap.

- Boldog születésnapot - szólalt meg Tom, mikor végre megérkeztünk Milánóba.
- Mi? - döbbentem meg, s elléptem tőle, de arcomra már felkúszott a halvány mosoly, gyomrom összerándult.
- Ma van a születésnapod, nem rémlik? - vigyorodott el.
- Őszintén, azt se tudom, mennyi ideje jöttünk el Angliából, sőt arra sem emlékszem, milyen nap van - nevettem fel.
- Hát, ma hétfő van, ha ennyire érdekel, és egészen pontosan három éve, négy hónapja és húsz napja indultunk útnak - végzett gyors fejszámolást.
- Már ennyi ideje? - döbbentem le. Hihetetlen volt.
- Igen - mosolygott.
- Hát, köszönöm a köszöntést - vigyorogtam. Aztán belegondoltam. Az előző években is felköszöntött, de egyszer sem tűnt ilyen sok időnek az együtt töltött időnk. Négy éve ismertem meg Tom Denemet, ő akkor volt huszonkét éves, én pedig most töltöttem be. Érettebbnek éreztem magam, mégis ugyanannak az embernek. Olyan sok mindenen mentem keresztül azóta. Célt találtam az életemnek, s e célt tovább adtam másoknak is, embereket láttam meghalni, és olyan mágiának voltam tanúja, amiről nem tudtam, hogy lehetséges. Tom mesélt a horcrux mágiáról, amit már többször is használt. Hogy céljai megvalósulásának tényleg tanúja lehessen, meg akarta hosszabbítani az életét, de csak horcruxokat tudott készíteni. Egy-egy kiválasztott tárgyba helyezte lelke egy darabját. Így ha a testének baja esett volna, a lelke tovább él, és visszahozható az életbe. Halhatatlan akart lenni. Már öt horcruxa volt, ehhez kellett a segítségem Hepzibah Smith-nél, akitől megszereztük a medált és a kelyhet. Ezeken kívül még volt egy napló, egy gyűrű és egy fejdísz. Ekkor ismertem meg Tom azon oldalát, mely ragaszkodik a régiségekhez. Mindegyik ereklye szorosan kötődött valamelyik roxforti alapítóhoz, s bár én a Durmstrangba jártam, Mardekár Malazárt, Hugrabug Helgát, Griffendél Godricot és Hollóháti Hedviget én is ismertem. Mintha istenek volnának, Tom úgy imádta őket és az emléküket. Én még soha nem hittem ennyire olyanokban, akiket nem láttam a valóságban - hiszem, amit látok.
Ez akkor változott meg, mikor Milánóban Tom egy híres aranyvérű családdal találkozott, én viszont felfedezve a várost, egy sikátorban valami különösre bukkantam.

Ahogy elhaladtam a Duomo di Milano mellett, egy kis utcába kanyarodva, valami furcsa dologra lettem figyelmes. Nem tudtam, hogyan vagy honnan jött az érzés, de valami mintha vonzott volna. Behunyt szemmel is követni tudtam volna azt a láthatatlan fonalat, mely szinte húzott, ígyhát elindultam a vonzás irányába. Házakat és embereket hagyva magam után, egy kapualjban találtam magam, minek ajtaja be volt deszkázva, s bár olaszul nem értek, a piros feliratból egyértelművé vált, hogy tilos volt a bejárás. Mégis - innen jött az a különös csábítás, melyet követtem. Felemeltem a kezem, s meg akartam érinteni az ajtót, ám kézfejem hirtelen eltűnt a fában. Elmosolyodtam, majd határozott mozdulatokkal áthaladtam a tömör anyagon.
Bent egy egészen más világ fogadott. Ugyan nem egy egész utca, mint az Abszol úton, vagy egy nagy tér, mint a King's Crosson, de akkor is elképesztő volt. A lakásban félhomály uralkodott, s mint valami baldachin, különböző, áttetsző, színes anyagok lógtak a plafonról és a falról, míg gyertyák mutatták az utat. Az utca megszokott zaja elhalt, síri csend és gejj illatosítók egyvelege töltötte meg a helyiséget. A fátylakat félrehúzva, a gyertyaösvényen haladtam egyre beljebb, míg meg nem érkeztem a szemközti falhoz. Ott egy idős férfi ténykedett hangtalanul, s fel sem pillantva rám, megszólalt.
- Régóta várok már - hangja rekedt volt és mély, mintha tényleg hosszú ideje nem beszélt volna.
- Mire? - ráncoltam a szemöldökömet értetlenül.
- Arra, hogy eljöjjön a következő, aki érdemes a tudásra.
Mozdulatait félbe hagyta, letette a kezében lévő gyógynövényeket, s rám nézett. Kék szemei olyan világosak voltak, hogy szinte éreztem, ahogy nemcsak lelkemig hatol pillantása, de meg is érinti a lelkemet. Kackiás, ősz bajusz csücsült orra alatt, elegáns inget és fekete mellényt viselt, mint valami nagy tudós. Nem lépett el az asztaltól, csak rá támaszkodott, s engem mustrált.
- Milyen sok szenvedély, eltökéltség és nagyra vágyás - suttogta mosolyogva.
- Ki is maga? - még mindig nem értettem a helyzetet, s kezdett egyre furcsább lenni.
- Egy olyan valaki, aki felvilágosít arról, ami mindig körülötted volt, mégse láttad. - Hallgattam. Bár nem tudtam, ki ez a férfi, ahogy beszélt és az egész helyszín teljesen magával ragadott, mintha egy bódulatot okozó köd telepedett volna elmémre. - Látom, hogy milyen hűségesen követsz egy nagyratörő férfit, s úgy gondolod, értelmet ad az életednek - hunyorgott rám. Annyira azért észnél voltam, hogy mentális védelmemet ne hagyjam leomlani, így valóban lehetett valami furcsa mágiája, hiszen a fejemben nem járt, mégis tudta ezeket a nem mindennapi dolgokat. - Ám van valami, ami még ennél a férfinél és a szerelmednél is hatalmasabb. Cymerya.
- Ki? - tört ki belőlem a kérdés azonnal.
- Cymerya a halál istennője, aki számon tart, mióta megszülettél, s ő jön el érted, mikor teljesítetted a feladatodat a Földön.
- Ugyan már, istenek nem léteznek - legyintettem, s már éppen kitisztult az elmém annyira, hogy elhagyjam a lakást.
- Akkor mivel magyarázod a halált? Miért jár le egyszer csak az emberek ideje? Miért ér véget egy élet?
Hepzibah-ra gondoltam, hogy vajon mi volt a feladata a Földön. Talán az, hogy megőrizze Tomnak az ereklyéket, ameddig készen nem áll rájuk? De akkor miért hadakozott annyira? És mi az én feladatom? Nem mozdultam végül, csak elgondolkodva álltam ott a füstölők martalékaként. Hihetetlennek tartottam, hogy ennyi elég volt, hogy beszippantson a gondolat.
- Egyetlen isten van - emelte fel mutatóujját. - Cymerya. Minden nap, mikor felkelünk, vele harcolunk, viszont előbb vagy utóbb, de Cymerya fog győzni - fejezte be halkan. - Nem kell, hogy higgy nekem. Most menj, gondold át a dolgokat. És ha felkészültél, gyere vissza.