Lady Bird [B E F E J E Z E T T]

T I Z E N H É T

Sziasztok! Megérkeztem az újabb fejezettel, de előtte hadd mondjak el több dolgot is. Először is, mérlegeltem, és rájöttem, hogy írói, valamint cselekmény szempontjából is az lesz a legjobb lépés, ha hamarosan befejezem ezt a fanfictiont. A Faye életét alkotó főbb eseményeket már leírtam, vagy hamarosan le fogom, így már csak néhány fejezetre számíthattok. A másik pedig az, hogy mostantól inkább összefoglalókat olvashattok, nem konkrét jeleneteket, bár olyan is lesz egy kevés. Ez is egy komorabb, összefoglaló fejezet lett, remélem tetszeni fog nektek.

Jó olvasást kívánok, várom a véleményeket, gondolatokat.

Love ya :*

Tom velem maradt végig. Bár éreztem, hogy értem jött, a gyereket pedig gyűlöli csak azért, mert létezik - végül velem maradt, ameddig lezajlott a szülés. Az elmúlt hónapban, mióta elhagytam őt, önmagamat kerestem - sikertelenül -, de azon az éjszakán... Borzalmas fájdalmaim voltak, ahogy múltak az órák, a félájult őrület és az ébrenlét határára sodródtam. Néha a határ egyik, néha a másik oldalán voltam, s csak azt kívántam, hogy legyen már vége. Tartanom kellett a hamis emlékképet elmémben ezek ellenére is, nehogy Tom megtudja, hogy az ő gyermekét várom, s hazudtam neki.

Mikor magamhoz tértem, teljesen kitisztult az elmém, mintha az elmúlt órák szenvedése csak furcsa álom lett volna, ám ennek ellenkezőjéről biztosított a hangos sírás és a türelmetlen lábdobogás zaja. Még a fejem felemelése is fájdalommal járt, de megtettem, így láttam meg a fel-alá járkáló, ideges Tom Denemet, és a mellettem fekvő két csecsemőt.
- Ikrek - leheltem könnybe lábadt szemmel.
- Hallgattasd már el őket! - tombolt a férfi.

Ekkor vettem csak észre, mennyire megváltozott az elmúlt pár hónap alatt. Haja rövidebb és ritkább lett, idősebbnek látszott a koránál, és sokkal zárkózottabb volt, mint korábban. Mostani kisugárzása alapján megkérdőjeleztem volna, hogy valóban ő-e az, vagy egy teljesen másik ember türelmetlenkedik a szoba túlsó felén.

Fel sem tudtam fogni, hogy két kisbaba fekszik mellettem, és hogy tényleg az enyémek. A miénk. Nem volt más vágyam, mint megtartani őket, felnevelni, de tudtam, hogy az élet - főleg az én életem - nem egy tündérmese, a gyerekek apja nemhogy saját gyereket nem akar, de szerintem távolról sem akar látni egyet sem. Elszökhettem volna, elutazhattam volna akár Amerikába is, de az, hogy kilenc hónappal később Tom felbukkant ebben az eldugott kisvárosban, s engem keresett, csak azt igazolta, hogy kellek neki, s oda is utánam jönne. Ahogy néztem a két, síró csecsemőt, csak az járt a fejemben, hogy túl ártatlanok hozzá, hogy ő legyen az apjuk. Túl ártatlanok voltak ahhoz, hogy valósággá váljon a vágyam. Tudtam, mit kell tennem.

- Miért vagy még itt? - néztem a férfira könnyes szemmel.
- Mert az elmúlt kilenc hónapot a kereséseddel töltöttem, és végre megtaláltalak. Nem hagylak itt csak úgy - felelte, s nekem megdobbant a szívem. Tudtam, hogy képtelen rá, hogy szeressen, de a szívem mégis úgy érezte, hogy az elmúlt kilenc hónap elveszettsége után végre otthon vagyok, csak azért, mert Tommal egy szobában tartózkodtam. Éreztem, hogy megromlott a köztünk lévő viszony és már soha nem lesz a régi, de akkor is vágytam a közelségére. Mondhattam volna, hogy ennek a közelségnek az ára a gyerekeim, de valójában, ha nem akartam volna Tomot az életemben, akkor sem tarthattam volna meg őket. Nem volt meg a megfelelő anyagi hátterem, az érettségem, és Tomot is lehetetlen lett volna leráznom.
- Hiányoztál - csúszott ki a számon, bár nem ezt akartam mondani.
- Mit kezdesz ezekkel? - biccentett a gyerekek felé, de mielőtt válaszolhattam volna, folytatta. - Add be valami árvaházba őket, úgyis csak egy részeg tahó kölykei. Nem is értem, miért tartottad meg őket - prüszkölt, bár inkább magának magyarázott, mint nekem.
Fájt minden szava, de nem tudtam volna elviselni újra a távolságot.

Ekkor tértem vissza, immár Voldemort szolgálatába. Úgy tettünk, mintha mi sem történt volna, s visszatértünk véglegesen Angliába, a varázslótársadalomba, s legfőképpen a köztudatba. Az ikrek csak pár napig voltak nálam, s annak minden percét kiélveztem, de amint lehetett, írtam Shirleynek, hogy segítsen. Évek óta nem láttam őt, nem is írtam neki, de tudtam, hogy ebben számíthatok rá. Minden erőmre szükségem volt, hogy el tudjam küldeni a gyerekeket Shirleyvel. Direkt nem akartam tudni, hova viszik őket, nem akartam tudni róluk semmit - így csak átadtam őket Shirleynek és megígértettem vele, hogy bárhogy könyörög akárki, soha ne mondja el, amit tudni akar róluk. Kész voltam megóvni az ikreket a saját apjuktól is akár.

Az életemen átvette az irányítást a felejtés, az üresség kitöltése és az epik sodródás. Persze nem arról volt szó, hogy nem történik semmi, inkább arról, hogy azt a sok mindent úgy éltem meg, mintha kívülről szemléltem volna önmagamat és az eseményeket is. Az ikrekkel együtt az emberségem is eltűnt, s valaki mássá lettem.

Lassan egy évtizede volt már, hogy találkoztunk, s akkor bálokat rendeztünk, elegáns társalgásokat folytattunk, rávettünk embereket, hogy osztozzanak nézeteinkben, hogy jobbá tegyük a varázsvilágot. Ezután következett az a hosszabb időszak, mikor bejártuk Dél-, és Nyugat-Európát, követőket toboroztunk, megismertem Cymeryát, aki végül a visszatérésünkkor nekem sokat segített. Ekkor került hozzánk Nagini is, akiből a Nagyúr az újabb horcruxát hozta létre. Halhatatlan akart lenni.
A Denem-házban laktunk, mint régen, mintha ismét a kapcsolatunk kiindulópontján lettünk volna, ám már egyikünk sem volt az, aki akkoriban. Kevesebbet beszéltünk, a lopott - hazug - romantikus pillanatoknak vége szakadt, mintha nem is lettek volna.
Ekkor döbbentem rá, mit is értünk el az évek alatt, ugyanis a szervezkedés folytatódott - csak ez nem állt meg, ez nem vált semmivé. Kissé átalakult, de ez volt az egyetlen dolog, ami igaz, s létező volt.

- Kész van? - lépett mögém Voldemort. Mikor hónapok után ismét találkoztunk, onnantól kezdve számomra is Voldemort és Nagyúr volt Tom Denem helyett. Tom meghalt aznap az erdőben.
- Igen - feleltem, de nem pillantottam fel a művemről. A szobámban, egy asztalnál ültem.
Ugyan nem alacsonyodtam le a követők szintjére, nem nézett le, mellette álltam, de már egyenrangú sem voltam vele. Megadtam a tiszteletet neki, de közel sem csodáltam annyira, mint mások.
Egy szürke maszk feküdt előttem, melyet fekete, kacskaringós barázdák borítottak, s ha arcom elé tettem volna, csak szemem látszott volna ki alóla. Az ötletet az álarcosbál adta, amin másodszor találkoztunk, még 1948-ban, célja pedig az volt, hogy a követők elrejtőzhessenek a nyilvánosság elől, mikor úgy adódik a helyzet.
- Nevük is lesz - folytattam, de még mindig csak az ijesztő maszkot néztem, s halkan beszéltem. Amíg alkottam, folyton csak Cymerya járt a fejemben. A halál istene, a halál, ami az egyetlen biztos pont az életben, ezért bár Voldemort irányítja az életünket, valójában mind Cymerya szolgái vagyunk.
- Igen? - kérdezte kíváncsian, s megéreztem kezét vállaimon, amitől összerándult a gyomrom. Gyűlöltem, hogy ezt az érzést, reakciót váltotta ki belőlem. Gyűlölve szerettem őt.

- Halálfalók.