Lady Bird [B E F E J E Z E T T]

T Í Z

Sziasztok! Ahogy ígértem, meghoztam a tizedik fejezetet, mely valamivel több izgalmat tartogat, mint a többi, Faye rá is lép egy útra, ami megpecsételi a sorsát.
Jó olvasást kívánok, és várom a kommenteket a fejezet alatt.

Love ya :*

Néhány ruhát tettünk csak el az összezsugorított poggyászba, majd kipucoltuk az egész házat, nehogy a nyomunkra bukkanjanak az aurorok, hátha eljutnak valahogy idáig. Mikor kiléptem az ajtón, még utoljára hátranéztem, s elraktároztam azt a rengeteg emléket, amiket az elmúlt hónapokban szereztem. A közös éjszakák, az elfogyasztott borok, lopott csókok és pillantások. Igen, voltak rossz pillanatok, mikor Tom őrjöngött, napokra eltűnt, vagy épp otthon volt, de nem láttam - mégis a szép emlékek domináltak bennem.
Becsuktam az ajtót, mintha mi sem történt volna, s a rám váró férfihoz siettem, aki a karját nyújtotta. Társashoppanálásra készült.
- Hova megyünk? - karoltam bele, s közelebb húzódva néztem rá.
- Meglátogatunk egy régi barátot, aztán eltűnünk egy időre - mosolygott, s megsimította arcomat, majd lehajolva megcsókolt.
Ahogy ajka az ajkamhoz ért, hoppanált.

Egy szürke, társasházakkal keretezett utcában álltunk egymásba karolva, kezdtem sejteni, hol vagyunk, de csak akkor nyertem tanúbizonyságot, mikor Tom határozott léptekkel elindult a sarkon álló ház felé. Az volt az egyedüli épület az utcában, mely nem társasház, hanem családi ház volt. Tudtam, hogy akihez igyekszünk, az emeletes ház ellenére egyedül él itt, és már elég idős.
- Miért megyünk Hepzibah Smith-hez? - ráncoltam a szemöldökömet, de tekintetemet nem vettem le a célról, mely felé olyan elszántan tartottunk.
- Emlékszel a látomásodra, ami a boszorkányhoz vezetett?
- Persze - bólintottam türelmesen, s felidéztem az emléket. Nem egyszer néztem végig, ahogy Hepzibah Smith két, Tom által nagyon vágyott, értékes tárgyat tesz el biztonságba, ám minden alkalommal máshová rejtette a kincseket, így nem tudtam a férfinak semmi konkrétat mondani, csupán találgatásokat.
- Meg fogom venni tőle a medált és kelyhet - felelte Tom. - Utána pedig elutazunk.
- Elutazunk? - torpantam meg, de a férfi megérezhette, a mondat melyik részén akadhattam fenn.
- Igen - mosolygott, s karomat elengedve, arcomat tenyerei közé vette. - Csak te meg én.
Ezután természetesen már én is magabiztosabban haladtam az idős boszorkány háza felé, s próbáltam kitalálni, a sok rejtekhely közül végül melyiket választhatta.

- Maradj a háttérben - kaptam meg a hangok nélküli, mentális üzenetet, mire én csak bólintottam a rám tekintő férfinak, majd mindketten bementünk a nappali helyiségbe, miután Hepzibah Smith, az az alacsony, törékeny, lila-mániás, idős boszorkány ajtót nyitott.
- Tom, micsoda öröm, hogy ismét eljöttél - szólalt meg a nő, s visszacsoszogott a foteléhez, melyben helyet foglalt, intett nekünk is, hogy üljünk le, majd egy-egy csésze teát lebegtetett elénk. - Minek köszönhetem látogatásodat?
Tom helyet foglalt a nővel szemközti kanapén, kortyolt egyet a teából, én viszont a kérését teljesítve, a háttérben, a falnál maradtam, s elutasítottam az italt. Ahogy ott álltam, megakadt a tekintetem egy óriási tükrön. Végignéztem magamon: bordó blúzt viseltem, melynek alját fekete bőrnadrágomba tűrtem, lábamat magassarkú csizmába bújtattam, s utazóköpenyt kanyarítottam vállamra. Régen elégedettséggel töltött el, ahogyan kinéztem, most pedig - magamat is megdöbbentve a felismeréssel - teljesen hidegen hagyott. Tetszett, amit a tükörben láttam, de már nem éreztem azt, hogy külsőmmel akarnám felhívni magamra a figyelmet. Tom megmutatta, milyen az, mikor tisztelettel néznek fel rám az emberek, szinte vágytam, szomjaztam azt a reflektorfényt, s eltörpült mellette a régi érzés, mikor megfordultak utánam az emberek, vagy összesúgtak mögöttem.
Gondolataimból Tom Denem éles hangja szakított ki. Gyorsan kaptam vissza fejemet a beszélgetők felé, így még láttam az ezer darabra törő csészét, a szőnyegre fröccsenő teát és Hepzibah Smith ijedt arcát. Én is megijedtem, de fegyelmeznem kellett magamat. Tudtam, hogy nem borulhatok ki úgy, mint előző este a Malfoy-kúriában. Mozdulatlanul, megfeszített izmokkal szobroztam a fal mellett, s némán imádkoztam, hogy ne vegyenek az események rémes fordulatot.

- Hepzibah - emelte fel a hangját Tom. - Nekem kell a kehely és a medál is, mit nem értesz ezen?!
- Tom, kérlek... - könyörgött a néni, de a férfi mintha meg sem hallotta volna.
- Hol rejtegeted őket, Hepzibah? - őrjöngött Tom.
Bár rémületemet lepleztem, remegő gyomorral behunytam a szemem, s a nőre koncentráltam. Nem volt nehéz átjutni mentális védelmén, melyen rést ütött a Tom okozta páni félelem, így hamar rátaláltam arra, amit kerestem.
- A medált a manó rejtette el, a kehely pedig a konyhai poharak között van álcázó bűbáj alatt - szólaltam meg monoton hangon, miután kiolvastam a választ a nő fejéből. Tom megdermedt egy pillanatra, majd láttam, ahogy elégedett mosolyra húzta száját.
- Köszönöm, Lady Bird - felelt selymes hangon, majd Hepzibah-hoz intézte szavait. - Egyesek tudják, mikor kell helyesen cselekedni - s ismét felém fordult. - Figyelj a Ms. Smith-re, én hozom az ereklyéket.
Azzal eltűnt. Igyekeztem kizárni a csörömpölést, zúzást, amit Tom okozott a konyhába, majd mikor a házimanót kutatta fel, s szerezte meg, amiért jöttünk. Ám nem volt egyszerű higgadtnak maradnom, ugyanis pálcám már kezemben volt, mikor Tom eltűnt, s a néni könyörgőre fogta.

- Kérem - nézett szemeimbe. - Nem kell ezt tennie, még választhatja a jó utat...
- Ez a jó út - vágtam szavába kapásból. - Tom egy jobb jövőbe vezet bennünket - kontráztam rá szent meggyőződéssel.
- Ezt maga sem hiheti el - állt fel Hepzibah a foteléből. - Hiszen embereket öl meg...
- Mindannyian teszünk dolgokat, amik szükségesek a nagyobb jó érdekében - emeltem fel pálcámat, amint lépett felém egyet.
Szerencsére nem kellett tettlegességig elmennem, és a beszélgetést is lezárhattuk, ugyanis Tom rontott be a helyiségbe.

- Megtaláltad? - kérdeztem reménykedve.
- Meg - biccentett elégedetten, majd átvéve tőlem a szerepet, pálcát rántott. - De maga, Hepzibah, túl sokat tudott meg.
Ellenkezni akartam, olyan nagyon ellenkezni akartam, mint még soha, de tudtam, hogy nem lehet. Nem tehettem semmit, mert mindent meg kellett tennünk azért, hogy egy jobb jövőt hozzunk létre, s ha ehhez a Roxfort alapítóinak ereklyéi kellettek, akkor Hepzibah Smith az utunkban állt, amit nem engedhettünk meg.
Elfordultam, s indultam kifelé az ajtón, hogy ne lássam azt, ami következik - mert tudtam pontosan, mit fog tenni Tom.
- Avada Kedavra - szólt a férfi, s szemem sarkából még láttam a villanó zöld fényt, majd végleg elhagytam az épületet.

Tom még egy ideig bent volt, nem tudom, mit csinált, de mikor kijött határozottan elégedettnek tűnt, míg engem - mosolygós álarcom mögé bújva - a hányinger kerülgetett.
- Jól vagy? - lépett mellém, szemei aggodalmat tükröztek.
- Azt hiszem... - emeltem rá tekintetemet, s magamat is győzködtem erről.
- Tudod, hogy meg kellett tennünk, ugye?
- Igen - bólintottam határozottan, s kihúztam magam.
- Remek - mosolyodott el. - Akkor irány a nagyvilág.