Lady Bird [B E F E J E Z E T T]

T I Z E N N É G Y

Sziasztok! Meghoztam a következő fejezetet, ami egy kis magyarázat is talán, milyen Lady Bird és a lassacskán Voldemorttá váló Tom Denem kapcsolata valójában, és egy kis átvezető a nagyobb döntések, fordulatok felé.
Jó olvasást kívánok, és várom a kommenteket sok szeretettel.

Love ya :*

- Ügyesen bánsz a szavakkal - fordult felém Tom, miután Luciano távozott. Levette öltönyét, így az általam Párizsban vásárolt, fehér ingben állt előttem. Az öltönykabátját a mellette álló szék támlájára fektette.
- Jó mesterem volt - bókoltam vissza egyértelműen rá utalva. Bár eddig a pillanatig nem tudatosult bennem, tényleg ő tanított meg arra, hogyan bánjak a szavakkal, hogyan tálaljam a rosszat jóként.
- És te merre jártál ma? - kérdezte, s elkezdte kigombolni az ingét, miután megszabadult a cipőjétől, s a fürdőben felkapcsolta a villanyt.
Az utóbbi időben sikerült megfigyelnem, mennyire fontos neki a fürdés. Persze, ágyba bújás előtt én is lefürdöm minden este, de ő volt, hogy napjában háromszor-négyszer zuhany alá állt. Mintha csak a szennyet próbálná lemosni a lelkéről. Nem számolt be róla, de mikor hosszú ideig elvan, és nem mondja meg, mit csinált pontosan, valójában megöli azokat, akik nem akartak beállni sorainkba. Nem csak Hepzibah élete száradt több részre osztott lelkén - nem mondta, de egészen biztos voltam ebben.
Kapcsolatunk során először bizonytalanodtam el, hogy mit is mondjak. Az igazságot kellett volna, s már a nyelvem hegyén is volt a válasz, de akkor elgondolkoztam. Mi az igazság? Hogy egy titokzatos idegent hallgattam, miközben arról győzködött, hogy léteznek istenek? Vagyis pontosabb egy isten. De hazudni sem akartam. Amint ez végigpörgött az agyamon, azt is észre kellett vennem, hogy akarva-akaratlanul is védelmet építettem elmém körén, ami Tomot is kint tartja. Az évek során a gondolataim körül lévő, védő falak megszilárdultak, a lényem részévé váltak, de mindig volt rajta egy apró rés, melyről csak Tom tudott, s bejárást biztosított neki - s ezzel így volt az ő elméje is. De most eltűnt a rés, Tomot teljesen kizártam, pedig nem állt szándékomban. És talán ez volt a legrosszabb a dologban: hogy ösztönösen épült fel a védelmem. Ellene.
- Erre-arra - bukott ki belőlem egy vállrándítás kíséretében.
- Szóval, azt mondod - lépett közelebb, immár félmeztelenül, s vállamra téve kezét, elkezdte lesimítani rólam a ruha bársonyos anyagát. - Hogy nem csináltál ma semmi hasznosat?
Nagy erőfeszítésre volt szükségem, de végül titokzatos mosollyal elléptem tőle, elszakadva kezeitől.
- De, hasznos volt - bólintottam, s a féligazság mellett döntöttem. - Csak nem tudom még pontosan, hogy az információ értékes-e. Tudod - léptem a szobánk éjjeli szekrényéhez, amin egy doboz mugli különlegesség állt: cigaretta. Újonnan kedveltem meg, bár nem tudtam, miért is rajonganak érte a muglik, engem is magával ragadott. Tetszett a mozdulat, a füst, mely vörösre rúzsozott ajkaim közül tört fel. Egy csettintéssel tüzet varázsolva, rágyújtottam. - Nem szeretnélek felesleges információkkal untatni.
Lassan lépdelt felém, nem tetszett neki, hogy csak úgy ott hagytam.
- Nem szoktál untatni - felelte, egyértelmű célzást téve rá, hogy mondjam el, milyen tudás került a birtokomba. Ahogy elém állt, felretűrte arcomba lógó tincseimet, és egyenesen szemeimbe nézett.
- A félinformáció nem információ, szóval majd megtudod, ha az információ érdemes lesz rá - biccentettem, elfordulva tőle, kifújtam a füstöt, s már ekkor tudtam, hogy mekkora hibát követtem el. Valamire megkért és én megtagadtam tőle. Bár jól bántam már a szavakkal, őt nem tudtam megtéveszteni soha.
- Tudni akarom, miről beszélsz!

Hátulról, hirtelen ragadta meg a csípőmet, szorosan tartva magához szorított, s halkan így sziszegett a fülembe. Hátam mellkasához simult, éreztem bőre melegét, kemény izmait, sőt még dühét is. Csak úgy izzott a levegő, szívem pedig majd' kiugrott a helyéről. Féltem. Tényleg féltem, hogy utolér a haragja - de mélyen belül tudtam, hogy nem bántana. Úgy megijedtem, hogy az égő cigaretta kihullott a kezemből, s a perzsaszőnyegen landolt. Kezei lazítottak a szorításon, s míg egyik tenyere a bársonyruhán hasamra siklott, másik fel az oldalamon, míg nyakamhoz nem értem. Ráfogott. Nem fojtogatott, egy kicsit sem fájt, de attól még félelmetes volt érezni ujjait fehér bőrömön. Talán először fordult elő kapcsolatunk során, hogy tényleg féltem tőle. Vagy csak az indulatok miatt dübörgött az adrenalinszintem a plafonon?
- Faye - súgta a fülembe úgy, mint éjjel szokta, s ettől a félelmem elkezdett felengedni. - Drága - lehelte. - Nem szép dolog így elhallgatni előlem valamit.
- Egy varázslóval találkoztam - bukott ki belőlem lehunyt szemmel, s már némán átkoztam magam, amiért ilyen könnyen befolyásolt és kicsalta belőlem az igazságot. De azt magam sem értettem, miért akarok titkolózni előtte. - Cymeryáról beszélt nekem.
- Cymerya? - engedett el, s elém lépett, hogy szemben legyünk egymással. Meztelen felsőteste egész könnyen vonta el a figyelmemet a helyzet súlyosságáról.
- Egy istennőről... - kezdtem bele a magyarázatba, de hamar a szavamba vágott.
- A Halál Istennője - gondolkozott el. - Hallottam már róla, sokan hisznek benne. De miért is nem akartad ezt elmondani? Ez semmiség - tárta szét karjait.
- Mert nem tudom, hogy higgyek-e benne - magyaráztam, s magamat is meglepve ezzel, közelebb léptem hozzá. - Azt mondta az öreg, hogy menjek vissza, ha gondolom, és többet elárulhat róla.
- Értem - vakarta meg tarkóját, majd ismét rám pillantott azokkal az igéző, csodás szemeivel. - Dönts, ahogy szeretnél, menj vissza, ha akarsz - legyintett.
- Te mit csinálsz mostanában? Mindig csak elmész itthonról, aztán nem mondasz semmit - tettem még egy lépést felé. Félelmem már teljesen elpárolgott, csupán nyugalmat éreztem, és minél közelebb akartam lenni hozzá. Már csak pár centi választott el bennünket.

- Embereket próbálok szerezni - sóhajtott, majd kikerült, és becsörtetve a fürdőszobába, megnyitotta a vizet. Utána mentem. A kád mellett térdelt, a csobogó-gőzölgő vizet nézte.
- Mi a baj? - térdeltem le mellé, s kezemet vállaira tettem. Próbálta leplezni, de láttam rajta, hogy valami nagy baja van.
- A Mágiaügyi Minisztérium keres minket - emelte rám tekintetét ismét, s következő mondatát már csak elmémben hallottam. Újra beengedtem. - Meg akartalak kímélni ettől.
- Nem kell kímélni, együtt vagyunk ebben - feleltem neki. - Viszont, ha minket keresnek, akkor másokat is - utaltam a követőire.
- Igen, többeket elkaptak - sóhajtott gondterhelten.
- Hogy micsoda? - döbbentem le szemöldökráncolva. - És miért nem mondtad?
- Mert nem a te dolgod, hanem az enyém!
- Én írtam mindenkinek meghívót az estélyre, többeket beszerveztem, ismerek mindenkit, és nem mellesleg melletted állok már olyan régóta, megteszek mindent - háborodtam fel, és akkor ott kibukott belőlem, ami már jó ideje a fejemben van. Közelebb hajoltam hozzá, most én sziszegtem halkan, fenyegetően. - Én vagyok az egyetlen, akiben teljes mértékben megbízhatsz és feltétel nélkül melletted áll!

Annyira dühös lettem, amiért egyszerű követőként bánt velem, hogy felállva otthagytam a fürdőszoba padlóján, s a hálószobába vonulva elkezdtem átöltözni, mert a bársonyruha nem tűnt megfelelő, otthoni öltözetnek - és le is akartam foglalni magam, hogy ne gondoljak rá, Tom mennyire megbántott.
Bármennyire is haragudtam, és rosszul esett, amit mondott, agyam akaratlanul is a megoldáson gondolkozott, hogyan zárhatnánk össze a közösségünket. Tudtam, hogy többen nyíltan vállalták a Tom által oly buzgón hirdetett aranyvérű tanokat, s valószínűleg ezek alkalmával kaphatták el őket a minisztériumi emberek.