I'm in love with a criminal...

6. rész

~Jk pov~

Egy hónap. Egy hónapja volt, hogy utoljára láttam Kim Taehyungot. Vagy talán van már több is? Igazából már nem is tudom... De azóta az eset óta még csak nem is hallottam felőle semmit sem. Hiába néztem rendszeresen a fórumokat, híroldalakat, hátha valahol megpillantom a nevét, azon morfondírozva, vajon mibe keveredhetett már megint. Hiába kérdezgettem az osztálytársaimat, ismerőseimet, hátha valami kósza, csekély hír a fülembe jut, hogy éppen mit csinálhat, merre járhat az a titokzatos fiú. Hiába kerestem rá a neten számtalanszor, remélve, hogy rábukkanok valamelyik közösségi oldalon, de... Mindhiába. Mintha csak elvágták volna közöttünk azt a vékony kis összekötő fonalat (ami amúgy hülyeség, hisz valójában nincs köztünk semmi pár érdekes, már-már kínos emléken kívül), és felszívódott volna. Pedig egyszer még a sínekhez is ellátogattam, hátha megpillanthatom őt teljes valójában... Nem újdonság, hogy akkor is sikertelenül jártam. Szerintem ez valahol ott fent meg van írva, hogy mi ketten totálisan elkerüljük egymást. Vagy lehet, hogy csak szimplán én vagyok a vak? Lehet, hogy igazából nem változott semmi sem. Ő ugyanúgy éli megszokott életét, csak hozzám nem jut el semmiféle információ róla, bármennyire is igyekszem az ellentettjére. Talán teljesen felesleges tovább erőlködnöm... Ennyi idő után a megtalálásának esélye még inkább lecsökkent, hiába tartózkodunk (legalábbis azt hiszem) egy városban. Veszett fejsze nyele...

De, hogy miért is érdekel engem ennyire? Őszintén, magam sem tudom. Hisz nem is ismerem, össz-vissz kétszer találkoztam vele. Mégis... Valamilyen megmagyarázhatatlan okból újra látni akarom. Újból látni jóképű lényét, amitől csak szimplán leesik az állam. Azt a pimasz mosolyt az arcán, amelytől bárki zavarba jönne. És azokat a sötét, titokzatos szemeit, melyek már egyetlen pillantása is teljesen megbabonáz. Hiába fáj bevallani magamnak, de igenis felkeltette az érdeklődésemet. Kíváncsi lettem vele kapcsolatban. Vajon miket csinálhat, miket szeret, vajon van-e munkája, esetleg iskolás-e még... Érdekel, hogy miért balhézik, mi hajtja efelé és, hogy mit érez közben. Hogy miért csábítja ennyire a bűn. Ergo minden.

Én, Jeon Jungkook, hivatalosan is érdeklődni kezdtem egy rosszfiú iránt.

És, hogy mi a rossz ebben? Mert ezzel magában semmi gond sem lenne. A probléma ott kezdődik, hogy egy hónapja nem vagyok képes kiverni őt a fejemből. Ott bújkál az emléke az agyam egy elrejtett kis zugában, hogy aztán minden egyes nap egy random pillanatában ismét felbukkanjon, nem hagyva nekem egy hangyányi kis nyugtot sem. És akkor elkezdek rajta kattogni és nem tudok ellene tenni. Bogaras vagyok? Valószínüleg igen. De még soha sem volt az életemben egyetlen ilyen meghatározó személy sem. Mármint a szüleim után, persze. Még Dohyeon és Jiho sem, pedig jóformán ők az egyetlen barátaim... Viszont, ha netán nem tudnék velük valami miatt találkozni, nem kezdenék el depizni, hanem csak vállrántva folytatnám az éppen aktuális dolgom. Szóval azért nem halnék bele a hiányukba. És akkor ott van Taehyung... Nem is ismerem, de már minden percem vele tölteném a jövőben. Azért ez elég beteg! És akkor arról ne is beszéljünk, hogy eddigi életem során azoknak az eseteknek a száma, hogy én megnéztem volna magamnak valakit, nagyjából egyenlő a nullával. Erre jön ez a fiú és hopp! Az életem szép kis fordulatot vesz. Kilépek az eddigi kis komfortzónámból, idegeneket követek, megkérdőjelezem az identitásomat, és majdhogynem elvesztem az eszem egy nálam valószínüleg pár évvel idősebb srác miatt. És hozzátenném, hogy még csak kétszer találkoztunk. Na EZ beteg! De mit lehet tenni? Az a srác tud valamit. Van egyfajta kisugárzása amit egyszerűen nem tudom megmagyarázni. Hiába nem akarod, megbabonáz, rabul ejt, és onnantól nem enged. Velem is ez történt...

És ennyi is lenne ez a "rész". Pontosabban rész kezdemény. Ami azt illeti, már fogalmam sincs, mikor töltöttem fel a legutóbbi részt. Jó régen, annyi már biztos. Talán már több, mint egy éve. És emlékszem, azután neki is álltam a folytatásnak, ami közben több ok miatt is félbe maradt. És már valószínűleg így is fog maradni. Nem gondolom, hogy valaha folytatni fogom ezt a történetet. Régen nagyon imádtam írni, de azóta rengeteg minden változott, köztük én is, és már nem érzem magaménak a sztorit. Szóval gondoltam megosztom az utolsó lejegyzett sorokat, ha egyáltalán még el fogja olvasni valaki, hogy ne csak porosodjon a jegyzeteim között.
Lehet, hogy egyszer a jövőben még elő fogom venni ezt az ötletem, ki tudja, de egyelőre csak ennyire tellett.
Rövidre is fogom, nem akarom itt elhúzni a dolgokat, csak még meg szeretném köszönni a támogatást azoknak, akik olvasták és csillagozták a könyvem. Thank you so much! És egyben elnézést is szeretnék kérni, ha esetleg csalódást okoztam nektek. Sorry...

Akkor ennyi lettem volna. Remélem azért még "látjuk" egymást a jövőben :)