💚 Nélküled | Hardzello | Hun ✔

7. rész

Nem bírom... Egyszerűen képtelen vagyok hétvégéig várni...

:3

Btw ez a rész egy kicsit más, mint amit eddig megszokhattatok, de remélem nem haragszotok meg miatta.

Felvettem egy fehér inget, egy drappszínű nadrágot, hozzáillő zakóval, és egy barna nyakkendővel. A lábamra sötétbarna lakkcipőt húztam, majd megnéztem magam a tükörben, és megigazítottam a hajam. Kiléptem az utcára, és elindultam az úticélom felé. Útközben beugrottam egy virágboltba, és kezemben egy csokorral folytattam tovább az utamat.

Közben többször is leellenőriztem, hogy jó felé megyek-e, ugyanis még sosem jártam erre. Amikor megérkeztem a házhoz, megnyomtam a csengőt, és idegesen vártam a válaszra. Nem sokkal ez után kinyílt az ajtó, és szembetaláltam magam azzal az emberrel, akivel a délutánt terveztem tölteni.

„Szia Joe!" köszönt Lauren. „Szia!" két arcrapuszival köszöntöttük egymást, mint jó barátok, kik rég nem látták egymást.

Lauren könnyű, fehér ruhát viselt, rajta virágos blézerrel, lábán fehér magassarkúval. Régen sötétbarna haja most szőkére festve lógott, és egészen megnőtt, amióta utoljára találkoztunk. Arcán visszafogott smink, ajkain rózsaszín rúzs, szemhéjain szintén rózsaszín szemhéjpúder.

Átnyújtottam a virágcsokrot. „De szép! Köszönöm!" hálálkodott ő, és beljebb invitált. „Gyere be! Egy pillanat, csak vízbe rakom ezt a gyönyörű csokrot!"

Megálltam az előszobában, nem akartam túlságosan belefurakodni a magánéletébe. Egy fél perc múlva már jött is vissza. „Indulhatunk!" mosolygott, én odanyújtottam neki a karomat, ő pedig ráhelyezte a kezét.

„Szóval, mi ez a hely, amit tudsz?" kérdeztem, miközben kiléptünk Lauren lakásából. Mégsem kávézni mentünk, ugyanis Lauren azt írta, tud egy jó kis éttermet, ami szerinte nagyon tetszene nekem. „Ó, nagyon tetszeni fog neked, ebben biztos vagyok!" ismételte meg, amit már üzenetben is leírt.

Nem firtattam tovább, inkább arról kezdtem el kérdezgetni, hogyan alakult az élete, mióta nem beszéltünk. „Ingatlanközvetítőként dolgozok egy cégnél. Semmi érdekes." válaszolta. „Volt egy férjem, de nem születtek gyerekeink, aztán három éve elváltunk."

„Ne haragudj, ha kényes téma, de nem is akarsz gyerekeket?" Lauren sóhajtott. „Dehogynem. Nagyon is. De sajnos nem lehet. Kiderült, hogy meddő vagyok." Nem hittem volna, hogy tényleg ilyen rossz a helyzet... „Oh, de sajnálom." „Á, ne aggódj miatta! Úgy tervezem, egyszer majd örökbe fogadok egy édes pirospozsgás kislányt. Biztosan jól el fogom kényeztetni!" Ez nagyon aranyosan hangzott, mindketten mosolyogtunk.

„Ahh, itt is volnánk!" szólalt meg olyan negyedóra séta után Lauren. Felnéztem, és rögtön elvigyorodtam. 'Cardboard Restaurant'. Na, ez a nekem való hely! „Úgy tűnik, követsz instagramon..." jegyeztem meg, miközben beléptünk az épületbe.

„Hát igen, úgy tűnik..." kuncogott ő. Bent minden kartonból volt. Sok kartonpapírt illesztettek össze, így készültek a bútorok. „Hűha, ez aztán nem semmi!" simítottam végig a tenyeremet az egyik kartonból készült ülőalkalmatosságon, majd leültem.

„Ugye?" nevetett Lauren, és helyet foglalt velem szemben. Mindketten a kezünkbe vettük egy-egy étlapot, és megvizsgáltuk a kínálatot. Miután mindketten rendeltünk, visszatértünk a beszélgetéshez. „Na és veled mi újság? Hogy megy az életed?" kérdezte, majd elvigyorodott, és így folytatta: „Oké, a karrieredet azt ismerem. Amúgy ha még nem mondtam volna, nagyon tetszett a film!" Bólintással jeleztem, hogy köszönöm. „Szóval a családodról akartam kérdezni. Feleség, gyerekek?" kérdőn ingatta a fejét.

Feleség? Gyerekek? Nincs nekem ezzel időm foglalkozni... Na meg... Ezek a furcsa érzések, amiket csak nemrég fedeztem fel Ben iránt... „Nincsenek." feleltem. „Három éve szakítottam a barátnőmmel. Azóta nem voltam senkivel komolyabb kapcsolatban." „Ó, értem."

Meghozták az ételt, mi pedig nekiláttunk. „Mondd csak..." kezdte Lauren mosolyogva, amint lenyelte a falatot, amit az előbb vett be a szájába. „Ne csináljak rólad egy képet azon a karton-kanapén?"

Mik nem jutnak az eszébe! Hát persze! Tökéletesen illene az instagramomra. „Rendben." mosolyodtam el, odaadtam neki a telefonomat, majd elhelyezkedtem. Ő egy kicsit hátrébb lépett és csinált több fotót is, állítva meg fektetve is. „Nézd meg, hogy jó lesz-e!" adta vissza a mobilomat. „Tökéletes!" vigyorogtam. „Nem haragudj, veled most nem csinálnék képet... Nem akarom, hogy kiszivárogjon, és esetleg rád akadjon miatta a paparazzi..." mondtam. „Oké, ez így érthető." reagált vidáman. Nem akartam megbántani ezzel, de tényleg jobb volt így, hogy nem csináltunk közös képet. Szerencsére úgy tűnt, nem vette magára.

Ezután a középiskolás éveinkről beszélgettünk. Egy kis nosztalgia igen jót tett nekem, már szükségem volt rá. Meg egy régi ismerősre is, akivel ezt a nosztalgiázást véghezvihettem. „Elnézést!" szóltam egy pincér után. „Fizetnénk!" Lauren már vette volna elő a pénztárcáját, amikor gyorsan leállítottam. „Ne, hagyd csak! Meghívlak."

„Köszönöm..." ezután kisétáltunk az étteremből. „Hazakísérhetlek?" kérdeztem. „Megköszönném!" mosolygott a nő. „Viszont akkor mutasd az irányt!" jegyeztem meg, mire ő nevetett. „Erre!"

Amikor megálltunk a kapualjban, rám nézett, és így szólt: „Nagyon köszönöm ezt a mait!" Fülig ért a szája, és mi tagadás, én se voltam rossz passzban. „Igazán nincs mit!" „Olyan jó volt nosztalgiázni valakivel!" mondta, és előre-hátra hintázott a lábfején. „Megismételhetnénk még ezt valamikor!" „A számból vetted ki a szót!" nevettem.

Elbúcsúztunk, ő bement a lakásba, én pedig hazafelé vettem az irányt. Hazudnék, ha azt mondanám, végig rosszul éreztem magam, bár egy kicsit bűntudatom volt... Lauren tényleg nagyon kedves volt, és nagyon jó húzás volt, hogy megmutatta ezt az éttermet. Tiszta szívemből reméltem, hogy a tervem működni fog...