💚 Nélküled | Hardzello | Hun ✔

9. rész

Úristen, az előző részben még 220+ olvasást köszöntem meg, most meg már a 300-at! Komolyan mondom, elképesztőek vagytok! Köszönöm!

Amikor másnap megnéztem Gwil instagramját, láttam, hogy feltette azt a videót, amiben arra a hülye dalra táncolunk. Nem hagyhattam, hogy egyedül ő arassa le a babérokat, hiszen én is a részese voltam!

Te: Hé, Gwil, el tudnád küldeni a BAB-táncos videót?
Te: Nem lenne baj, ha én is kiposztolnám?

Gwilym: Persze, mindjárt küldöm! :)

Ahogy elküldte, felraktam én is. És hát, ki gondolta volna    ( ͡° ͜ʖ ͡°) a sok tizenéves fangirl máris kezébe vette a feladatot, és ők is megpróbálták eltáncolni. Az első napokban kaptam egy csomó értesítést, és az összes egy-egy ilyen videóhoz vezetett. Igazából ezt nagyon szórakoztatónak találtam.

Aztán november 22-én... Ismét olyan dolog történt, ami váratlanul ért. Ben kirakta azt a képet, ahol egy alma van a számban, miközben táncolunk. Illetve azt nem rakta fel, amin épp táncolunk, de azt igen, ahogy lehajol, és a karjaiban tart. 'Cardboard Ben sosem fog tudni így megtartani (írói megjegyzés: amúgy help, hogy az égbe mondjuk azt magyarul, hogy 'dip'?), ahogy én tudlak @joe_mazzello'

Azt hiszem, egy pillanatra leállt a szívem. Szaggatottan vettem levegőt. Éreztem, ahogy az arcom felhevül, és biztos voltam benne, hogy vörös lettem, mint a rák.

Megnyitottam a galériámat, és további képek után kutattam, amik akkor készültek. Találtam is még négyet azon az egyen kívül, amit ő rakott ki. 'Ben egyet már kirakott ezek közül, de én úgy érzem, fontos a fejlődés. Az alma igazán emelte a tétet. Abból, hogy élveztem a viccet, átmentem abba, hogy kissé megijedtem, hogy mindjárt a fejemre ejt, a felvételek második hetén.' - írtam a képekhez a posztba.

Ben: Most komolyan el tudnád képzelni, hogy a fejedre ejtettelek volna?
Ben: Nincs az az isten!

Te: Jó-jó, tudom!
Te: Nem is ejtettél, szóval nincs gond :D
Te: De most beszéljünk rólad 😏
Te: Féltékeny vagy, hehehe

Ben: Még szép hogy féltékeny vagyok
Ben: Egy kartondarabbal lógsz helyettem 😂

Te: 😂😂
Te: Jogos, ez teljesen jogos

Még egy kis ideig beszélgettünk, mindenféle zagyvaságról, amikor egyszer csak hirtelen rosszul lettem. Úgy éreztem, forog körülöttem a világ, és mindjárt rókázni fogok.

"Basszus, nem vettem be a gyógyszeremet!" csaptam a homlokomra, és kiszaladtam a konyhába. Feltúrtam az összes fiókot, majd hála az égnek, megtaláltam a kapszulákat, és egyet gyorsan le is nyeltem.

Mikor visszaléptem a szobába, egy brilliáns ötlet jutott eszembe. Instagramon megkerestem két régi jó ismerősömet, Will Malnatit és Sebastian Stan-t, és rájuk írtam. Létrehoztam egy csoportot, amiben mindhárman benne voltunk.

Te: Hé srácok... Van egy ötletem. Decemberben ráértek valamikor? Egy rövidfilmről lenne szó.

Will: Milyen rövidfilm?

Sebastian: Én ráérek! Tudod, hogy benne vagyok minden hülyeségben :D

Te: Szuper :D
Te: Igazából még nincs meg a teljes történet, de az alapkoncepció a tej lenne.

Sebastian: Tej? 😂
Sebastian: Mi van a tejjel?

Will: Én már félek...

Te: Tudjátok, hogy tejcukor-érzékeny vagyok, ugye?

Sebastian: Persze

Will: Aham
Will: Mire akarsz kilyukadni?

Te: Ma megint elfelejtettem bevenni a gyógyszeremet, és ekkor jutott eszembe...
Te: A filmben is elfelejteném bevenni
Te: Aztán mindenféle hülyeséget csinálnék, amíg ti megpróbáljátok megtalálni a piruláimat.

Sebastian: Géniusz 😂

Te: Hagyjál már na 😂
Te: Jó muri lesz, hidd el 😂😂

Will: Az tuti :D

Lebeszéltük az egészet. A fiúk segítségével sikerült összeállítanom a forgatókönyvet, már csak kamerásokat kellett szerezni. Szerencsére ezzel sem volt probléma, így meg is tudtunk beszélni egy időpontot, amikor majd mind összejövünk és leforgatjuk ezt a mesterművet.

...

Laurennel mesésen alakult a kapcsolatunk. Szinte minden nap elmentünk valahova együtt. Vagy a parkba, vagy egy kávézóba, esetleg egy étterembe. Ugyan egymás kezét fogtuk, néha egy-egy csók is elcsattant, nem mentünk ennél tovább. Nem voltam rá képes. Bár nagyon jól éreztem magam vele, mégis, a lelkem mélyén tudtam, hogy ez az egész nem ér semmit, a tervem nem halad sehova.

Egy nap épp a szokásos kávézónk felé tartottunk, amikor Lauren telefonja megszólalt.

"Halló?" szólt bele a telefonba Lauren, közben bocsánatkérés gyanánt intett nekem. "Mi...? Mi történt?" a szájához kapott. "Ó ne! Máris megyek!" Rám pillantott. "Ne haragudj... El kell mennem. Munka. Ez most nagyon fontos, tényleg ne haragudj!"
"Ömm, oké." alig tudtam megszólalni. Lauren elviharzott, én pedig tanácstalanul álldogáltam egy ideig, majd hazamentem.
Ez az incidens december elején többször is megismétlődött, és már kissé kezdett zavarni.

Aztán december 12-én kimentünk a Central Parkba Sebastiannal és Willel, hogy felvegyünk ott pár jelenetet a 'Milk' című műalkotáshoz. Épp azt a részt terveztük lefilmezni, amikor Sebastian lelök a dombról. Ekkor egy ismerős figurát láttam meg a közelben. Laurent volt az.

Nem volt egyedül. Egy másik férfi volt az oldalán. "Mi a..." szólaltam fel félhangosan. A karjaik össze voltak kulcsolva és önfeledten nevettek valamin. "Hogy az a..." Nagyon ideges lettem, de eldöntöttem, hogy nem csinálok hülyeséget és nem megyek oda hozzájuk.

Este írtam a nőnek, hogy szeretnék találkozni vele, lehetőleg minél hamarabb. Azt válaszolta, persze, semmi akadálya. Másnap délután elmentünk a kávézóba. Helyet foglaltunk, és Lauren máris belefogott a mesélésbe. Általában sokat járt a szája, de mondjuk nekem is, szóval nem hibáztatom.

"Ma olyan csendes vagy, minden rendben van?" mosolygott rám. Az órámra pillantottam. Észre sem vettem, hogy már eltelt harminc perc mióta megérkeztünk. Felhorkantam. "Baj, á, dehogy!" Láttam, ahogy az arcára kiül a félelem. Tudta, hogy megláttam. "Magyarázatot szeretnék. Tudni akarom, mi folyik itt. Miről hazudtál még nekem?" "Mi- Miről beszélsz?" tettette az ártatlant, de a hangjában érződött, hogy már pánikol. "Ó, tudod te azt jól." komoly ábrázattal figyeltem. "Kivel voltál tegnap?"

Lauren sóhajtott. "Sajnálom." mondta, majd egyhuzamban ledarálta az egészet. "Én... Férjnél vagyok, és van két gyerekem. Az egész 'meddő vagyok' dumát csak kitaláltam. A háznak, amire azt mondtam, hogy az enyém, és ahol először találkoztunk, én vagyok a közvetítője. De nem ott lakok." lesütötte a szemét, és az ujjait tördelte. "Kíváncsi vagyok, a férjed mit szólna mindehhez... Egy másik férfivel csacsogsz, miközben ő a gyerekeitekről gondoskodik. Fantasztikus." csóváltam a fejem. "Egyáltalán mi értelme volt ennek az egésznek?" tettem fel a kérdést. "Te... Te jól színészkedsz, vicces vagy, sokan szeretnek... Azt hiszem, csak egy kicsit bele akartam látni, milyen is ez..." nézett rám. "Szerintem most haza kéne menned." mondtam, majd sokáig mindketten csöndben maradtunk. "Felejtsük el ezt az egészet... Tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna... Azt hiszem, számodra ez lenne a legjobb." szólaltam meg, majd előhalásztam a pénztárcámat, és kiszámoltam annyi pénzt, ami fedezte mindkettőnk kávéját. Letettem az asztalra, felálltam, magamra vettem a kabátomat, és leléptem.

Kész. A tervem totálisan befuccsolt. Gratulálok Joe, te vagy a király! Így kell ezt csinálni, bravó!

Lehet, így talán még jobb is... Meg kéne tanulnom végre szembenézni a problémáimmal és nem pedig elkerülni őket. Már csak az a baj, hogy ezzel a mostani 'problémámmal' még egy hónapig nem látjuk egymást. Így mégis hogyan nézzek szembe vele?

Na meg... azokkal a gyönyörű zöld szemeivel...

Fuhh guys... Ez eddig a leghosszabb rész, remélem nem bánjátok :P
Írjátok meg kommentben mit gondoltok!
Egyébként meg kellemes húsvétot mindenkinek! :3