Csak álltam ott és nem tudtam mit tegyek. Összetörte a szívem újra. Dühös voltam rá, Derekre és magamra is. Szerettem őt, féltettem Derektől, de ha tényleg szeretett volna Carol, nem megy vissza hozzá. Segítettem volna neki bármiben. Tudtam, hogy lassan itt az ideje elengedni, különben ez az egész tönkretesz. Mikor Carol elrohant, a sírás kerülgetett, de úgy döntöttem nem maradok már itt sokáig.
Este elmentem egy közeli kocsmába. Ki akartam kapcsolódni, el akartam felejteni Carolt és vele együtt minden problémát. Sosem voltam az a fajta, aki egyedül elmegy iszogatni, főleg mert féltem más, idegen ittas emberek társaságában. Azon az estén teltház volt, de tetszett a hely hangulata. Ki is kértem az első felesem, közben megpillantottam egy csinos lányt a sarokban ülve. Két másik lánnyal beszélgetett és néha lopva rámnézett. Szőke haja volt és kék szemei, de talán csak azért akadt meg rajta a szemem, mert hasonlított Carolra. Mikor ráeszméltem, hogy újra rá gondolok, kértem még két kört.
Kezdtem egyre jobban érezni magam, még billiárdozni is beálltam egy csapat idegenhez. Kezdtem teljesen magamon kívül lenni, amikor két srác odajött hozzám és zavaróan tolakodóak lettek. Próbáltam lerázni őket, de egyre jobban nyomultak. Akkor telt be a pohár, mikor elkezdtek fogdosni. Bepánikoltam, majd kiszaladtam a bárból.
A hűvös éjszakai levegőtől kicsit kitisztult a fejem. Tudtam, hogy nem a legjobb ötlet idejönni egyedül, de már nem igazán érdekelt semmi. Nem éreztem mást, csak szégyent és bűntudatot.
Ránéztem a telefonomra, még csak fél 10 volt. De úgy határoztam, hogy elég mára ennyi és elindultam hazafelé.
Út közben azon gondolkodtam, hogy melyik nap menjek haza, milyen közlekedési eszközt válasszak, és hogyan mondjam el a szüleimnek vagy mit hazudjak arról, hogy még a takarítói munkából is kirúgtak.
Már közeledtem a motel felé, amikor megláttam egy ismerős alakot. Hát persze, hogy Carol volt az. Miért is ne találkoznánk, mikor még mindig ebben a nyamvadt városban vagyok.
Nem akartam odamenni hozzá, csak láthatatlanul elsétáltam volna mellette. Ő az egyik 0-24-es bolt kirakatát nézegette, és mikor odaértem, meglepő módon köszönt.
-Szia Grace!
Nem mosolygott. Arcvonásaiból csak hideg közöny volt kivehető.
-Szia Carol! Hát te mi járatban ilyenkor erre?
-Derekkel elmentünk vacsorázni. Utána pedig sétáltunk a városban és beszélgettünk. Minden jó volt, de aztán összevesztünk és itthagyott.
Éreztem, ahogy elfog a düh és nem bírtam magamban tartani amit gondoltam.
-Nem értelek Carol. Miért vagy még azzal a seggfejjel? Tudod, hogy bármiben segítettem volna, és mindent meg lehetett volna oldani. Azthittem szeretsz. De felkapaszkodtál a hazugságomon, segíteni akartam és te szépen kihasználtál.
Éreztem, hogy kicsit elvetettem a sulykot, de jól esett kimondani amit érzek. Az indulatoktól könnybe lábadtak a szemeim, de láttam, hogy ő is sír.
-Neharagudj, nem akartalak megbántani. De akkor is igazságtalannak érzem a helyzetet. Szeretlek Carol. És tudom, hogy Derek nem érdemel meg téged. És te is tudod.
-Nagyon sajnálom Grace. De most nem tudok mit mondani.
Válaszolta könnyeit törölgetve.
-Viszont ha már itt tartunk, te hogyhogy itt vagy még a városban?
-Félek hazamenni. Nem tudom mit mondjak a szüleimnek és őszintén.. Téged sem tudtalak volna csak úgy itthagyni. Bár ma már épp elkezdtem gondolkodni melyik nap menjek és mivel.. Most épp egy motelben szállok meg.
-Holnap elmehetnék hozzád és megbeszélhetnénk ezt a dolgot.
Meglepett Carol kijelentése. Nem gondoltam, hogy ezt valaha is meg akarja majd beszélni velem.
Mindenesetre megadtam a motel címét és a szobám számát. Megbeszéltünk, hogy holnap este 8-kor átjön. Örültem, hogy szóbaállt velem és, hogy találkozni akar. Láttam egy utolsó reménysugarat. De egyben féltem is. Láttam rajta, hogy nem boldog Derekkel. Segíteni akartam neki, de ahhoz neki is akarnia kellett a változást.
