T.I.M.E.~Charles Leclerc FanFic~

11.

-Anya! - kiabáltam az ajtóban amire anyám göndör fürtjei jelentek meg.
-Ashley! - szorított magához.
-Ashy-ütközött nekem egy kicsi test.
-Daniel... - emeltem fel. Magamhoz öleltem. - Adam? - hőköltem hátra egyenesen Charles-nak.
-Hali. - biccentett.
Megráztam a fejem.
-Anya ő itt... - mutattam Charles-ra.
-Úr isten! Charles! Leclerc! Te jó isten.- lökött arrébb az anyám.

-Szólhattál volna. - Mi után szétszorongatta a fiút felém fordult anya.
-Mi? És mit mondok? Ó szia anya magammal viszek egy világhírű Forma 1-es pilótát? Vagy mi?-nevettem.
-Ki az az Adam? - súgta a fülembe Charles.
Félrevontam.
-Adam a... Anyám élettársának a fia, és tavaly bepróbálkozott nálam, aminek az lett a vége, hogy arcon fújtam gáz sprével.
Elnevette magát.
-De viccet félre téve. Az enyém vagy. - húzta résnyire a szemeit majd Adam-re nézett.
-Hát nem kell félned tőle. - dünnyögtem.

-Szóval... Ők itt a családom. - mosolyogtam.
-Daniel. Nagyon nagyon cuki. És gyönyörű kisfiú. (Igaza van...) Mondjuk egy ilyen nővér után nem meglepő. - vigyorgott.
-Jaj te. - pirultam el.
-Ashy- suttogta valahonnan egy hang.
-Igen? - néztem a kanapé mögött bujkáló fiúra.
-Tessék. Vigyétek magatokkal. Adott a kezembe egy borítékot. Elkezdtem kibontani.
-Ne. Majd otthon. Mármint ahova mentek. - mondta mosolyogva a kisfiú.
-Boríték. - suttogtam és kimentem a konyhába. - Anya. Beszélnünk kell.-

-Emma! Nem adhatod el csak úgy apád cukrászdáját! - pompás. Anyám felhívta Emmát.
-Menjünk. - suttogtam Charles-nak.
-Most? - lepődött meg.
-Anya. Megyünk. - tátogtam neki.
-Nem érek rá veszekedni veled! Nem adod el és kész. - közölte anyám. A legközelebbi mozdulata az volt, hogy a szája elé kapta a kezét és el akart ájulni. Charles és Adam egy időben értek oda.
-Hagyd. Az én anyám. - küldte el Adam a másik fiút.
-Ha annyira a tiéd akkor hol voltál eddig? - fakadt ki Daniel.
-Jajj ne. - motyogtam. - Egy kis türelmet. - mondtam Charles-nak.
Megértően bólintott. Felmentem a szobámba (ami most már Danielé) és összerámoltam egy pár ruhámat. Közben az öcsémmel megvitattuk, hogy mindketten utáljuk Adam-et.

A repülőn idegesen sétáltam fel-alá. Egészen addig, amíg nem jött egy nagyobb légörvény és el nem estem.
-Inkább ülj le. - közölte Charles.
Megráztam a fejem és hátradőltem. A hátam a falnak ütközött. A fiú felkelt és felhúzott a földről. - Megint el fogsz esni. Kérlek ne szenvedj hanem ülj le.-fogta a kezem.

-Nem szenvedek. - rántottam el a karomat az érintéstől, majd levágtam magam az ülésre. Amikor újra ránéztem megfagyva állt ott ahol hagytam. - Sajnálom. - temettem a kezeimbe az arcom.
-Mi a baj? - ült le velem szembe.
-Minden. - motyogtam. - Jó, nem minden, de Adam sem véletlen volt ott. Az meg, hogy te most itt vagy, vagyis, hogy én itt vagyok veled... Ez, ez meg olyan- nem tudtam befejezni a mondatot.
-Csodálatos...-suttogta.