Szél, szerelem, Veszprém I. Anna

Nem bánom, hogy szeretsz, vagy nem. Akarsz vagy nem. Én nem hagylak el soha

Anna a telefonra ébredt, ahogy előző nap hajnalban is. Közelebb húzta, hogy lássa, ki az. Az anyja. A digitális óra számlapjára nézett. Reggel hét. Javában készülődniük kéne az útra, minek hívja vajon?

– Tessék anya – szólt bele ásítva a telefonba.

– Áron tegnap éjjel a garázsban felakasztotta magát – mondta Zsuzsa.

Minden ember életében vannak pillanatok, amiket sose felejt. Amik olyan mélyen bevésődnek, hogy bármit hoz utánuk az élet, rosszat, jót, nincs annyi év, tapasztalat, öröm vagy bánat, ami elmoshatná őket. Ilyen volt ez a pillanat Anna életében. Soha nem felejtette el. A függönyön átszűrődő napsugarak látványát, az óra számlapján a hetest, a füléhez nyomódó telefon keménységét. Akkor se, ha az anyja rögtön utána folytatta.

– Nem halt meg. Ne ess pánikba!

– Hol van? – súgta Anna, noha kiáltani akart, de nem jött ki hang a torkán.

– A központi intenzíven – felelte Zsuzsa.

Nadrág, póló, szandál, aztán futás a buszmegállóba. A másik vonalig, ami gyakrabban jár vasárnap reggel is. Majd be a kórházba, lépcsők, intenzív osztály. Ott körbenézett és meglátta.

– Doktornő, doktornő! – futott utána az osztályos nővér. – Vegyen fel sterilt.

Anna alig figyelt rá, végig Áronon tartotta a szemét, amíg belebújt a lábzsákba, a köpenybe, és fejére húzta a sapkát. Mikor végre minden a helyén volt, besietett a kórterembe, és a monitorokat bámuló anyjára ügyet sem vetve, lerogyott Áron ágya mellé a sámlira, és megragadta a kezét.

Áron sápadt volt, meztelen, hónaljig betakarva, mint a súlyos betegek, szájában a lélegeztetőgép csöve. Ekkor látta meg Anna a nyakát. Horzsolásokkal tarkított, csúnya vérömleny futott körbe rajta. A kötél nyoma. Közben pittyegett a szívmonitor, szuszogott a lélegeztető, és Anna még most sem sírt. Száraz szemmel nézte Áront, és egy életre megtanulta, miben különbözik a rettegés minden más érzelemtől.

Tíz perc is eltelt talán, mire meg bírt szólalni.

– Mi történt? – nézett fel Zsuzsára, aki a mellkasa előtt összefont kézzel ácsorgott, és inkább tanácstalannak, mint megrendültnek látszott.

– Nem tudom – felelte Zsuzsa. – Elment lefeküdni. Én is. Aztán fura zajt hallottam, s megláttam, hogy ég a lámpa a garázsban. Kimentem, és ott találtam. Addigra már eszméletlen volt. Kihívtam a mentőt.

Anna felállt a sámliról, és szembe fordult az anyjával.

– Veszekedtetek?

– Dehogy! – kiáltotta Zsuzsa, a nővér a szomszédban felkapta a fejét. – Nem értem, miért engem vádolsz – folytatta jóval halkabban. – Én nem mondtam neki semmit. Vagyis csak annyit, hogy elintéztem a plagizálási cirkuszt. Hogy rendben van. – Megrázta a fejét. – Boldognak kellett volna lennie, erre ez...

Anna egyelőre nem szólt, csak nézte az anyját. A példaképét. Ez a kis lelki betegség porszem a gépezetben, de az anyja abból is viszonylag hamar, és sértetlenül kikeveredett.

– Sose szeretted – mondta.

– Ez nem igaz – tiltakozott Zsuzsa, és közelebb lépett a lányához. A betegágy két oldaláról néztek farkasszemet. – Szerelmes voltam belé.

– Ez igaz – nyugtázta Anna. – Szerelmes voltál egy fiatal testbe. Vágytál rá és kellett neked. De sose becsülted semmire.

– Nem értem, mivel vádolsz. Áront kivételesen sokra tartják a tanszéken, és a mexikói kiküldetés nagyszerű, tudományos lehetőség.

– Kilenc évig le se szartad a tanszéken, aztán, mikor úgy hozta a kedved, mert megkívántad, mint egy cuki ínyencséget, akkor löktél rajta egyet fölfelé. Amikor neked így volt jó.

– Segítettem neki előre jutni, igen. Tanítottam, elintéztem, hogy fontos konferenciákon előadhasson, és konkrét gondolatokat, ötleteket is megosztottam vele. Ezt nem vetheted a szememre.

– Na persze – húzta a szót gúnyosan Anna. – Elküldted neki egy konzerv irományod, hogy használja. Amikor meg a te lustaságod és nemtörődömséged az ő fejére hullott vissza, a megmentő szerepében tetszelegsz.

– Ez nem igaz! Áron évekig küszködött a korlátaival, hogy nem elég tehetséges, szorgalmas, aztán a segítségemmel kiforrta magát.

– Ami, láss csodát, egybeesett a te kapuzárási válságoddal.

Zsuzsa toppantott a lábával.

– Amivel ő is jól járt.

– De legfőképpen te. Kaptál egy fiatal hímet, akivel parádézhattál.

– Elismert kutatót neveltem belőle.

– És naponta megaláztad, hogy érezze, nélküled egy senki, jobb, ha megbecsüli magát.

– Szeretett engem.

– Csodált téged, igen – mondta Anna könnybe lábadó szemmel. – De te sose szeretted. Elszívtad minden erejét, tehetetlen, önállótlan bábot csináltál belőle, aki az elismerésedtől függ. Ahogy én is.

– Nem értem, hogy jön ez ide – mondta Zsuzsa, és felnézett Anna feje fölött az órára.

Anna nyitotta a száját, hogy elmondja, évekig hiába igyekezett megfelelni neki, az anyja mindig kevésnek találta, amit nyújtott. Hazajött, hátha felnőttként majd kialakul köztük valami kapcsolat, Hátha a sok kritika, az elégedetlenség átváltozik kölcsönös tiszteletbe. Ebből nyilvánvalóan nem lett semmi, az anyja most se tartja semmire. Végük is az anyja, látta pelenkásan, az ujját szopva. De Áront se becsüli, pedig nagyrészt ő alkotta. A tudományos kutatót, a neveltjét, majd a férfit, aki nem csak az eszét, a testét is imádja. Learatott mindent, amit a férfi adni tudott, és mi maradt Áronból? Az összetört teste. Az anyjának pedig most is önmaga a legfontosabb. Ahogy felnézett az órára, egyértelművé vált, itt van ugyan, de nem Áronért aggódik, hanem a mexikói út miatt, Ha lekési a gépet, az a valódi katasztrófa, ami mellett egy félhalott férj igazán semmiség.

– Mikor indul a reptéri transzfer? – kérdezte Anna.

– Két óra múlva.

– Akkor indulj! Menj haza, aztán pedig utazz el Mexikóba. Hisz ezt szeretnéd, nem?

Zsuzsa arcán ritkán látott bizonytalanság ömlött el.

– Nem hagyhatom itt.

– Dehogy nem – nevetett keserűen Anna. – Menj nyugodtan, anya. Szükség van rád a kutatásban. Majd én vigyázok Áronra, ne aggódj.

– Hogy fog kinézni, ha én elmegyek, ő meg velem maradt, amikor én voltam beteg?

– Mikor érdekelt téged mások véleménye?

Zsuzsa összébb húzta magát, és rágni kezdte a körmét. Gyerekkori rossz szokásként rég leszámolt vele, kizárólag nehéz helyzetekben jött elő újra.

– Nem is tudom – mondta.

– Menj anya! – biztatta Anna. – Mexikóban szükség van rád. Én maradok Áronnal.

– Gondolod?

– Tudom.

– S vele mi lesz? Ha magához tér – siklott a tekintete Áronra.

– Ha magához tér, eldönti, mit akar. Utánad menni, vagy maradni.

Zsuzsa kihúzta magát.

– Hát akkor rendben.

Sarkon fordult és sietős léptekkel távozott az osztályról.

Anna, mint aki csatát vívott és lélegzetvételnyi tűzszünethez jutott, úgy érezte magát. Visszaült Áron mellé a székre, és homlokát a férfi kezére támasztotta.

– Nem bánom, hogy szeretsz, vagy nem. Akarsz vagy nem. Én nem hagylak el soha – súgta könnyek között a férfi kezének, és rászorította az ajkát.

Legalább egy órán át ült így mozdulatlanul, majd küldött egy SMS-t Olíviának, hogy Áron megsérült, a kórházban van, és kikapcsolta a telefont.