Szél, szerelem, Veszprém I. Anna

- Jobban jártál, mint Jane Eyre (18+)

Annának se tiltakozni, se elengedni magát nem jutott eszébe, ezért döbbenten hagyta. Nem is volt ez igazi csók, inkább puhatolózás, mintha Áron már akkor megbánta volna, hogy belefogott, amikor elkezdte. Nem is erőltette, elengedte a lányt. Anna pislogott, és szóhoz se jutott.

Áron a másik lábára helyezte a testsúlyát.

– Ne haragudj! Ez hiba volt.

– Elég nagy hiba – szögezte le Anna, bár legszívesebben fejbe csapta volna. – Minek jöttél ide? – kérdezte. – Minek jöttél utánam? Azt gondolod, iszom egy kortyot, és máris férfiakat támadok le. Ahogy téged? Ha annyira nem akartad, miért nem tiltakoztál?

– Soha nem gondoltam, hogy letámadtál volna. Hogy mondhatsz ilyet? Az volt életem..., – tétovázott, nem találta a megfelelő kifejezést. – Soha nem volt még ilyen jó, mint veled. Ha akartam volna, se tudom visszatartani magam. De nem is akartam – Megint lehajtotta a fejét, mintha a mintába rakott kőlapok lekötnék minden figyelmét.

– Hát köszönöm. Megtisztelsz – mondta Anna és igyekezett minél több gúnyt sűríteni a hangjába. – Ezért érdemes volt ma reggel felkelni. Még ha az összes többi szar miatt jobb is lett volna ágyban maradni.

– Nem hiszem, hogy szarabb lenne neked, mint nekem.

– Tényleg?

– Tényleg.

Anna, hogy időt nyerjen, az üres műanyag pohárral elsétált a szemetesig, kidobta, majd visszament Áronhoz.

– Ha jó ember lennék, ami sajnos nem vagyok, azt fájlalnám, hogy elváltok anyámmal. De ez semmi ahhoz a sokkhoz képest, ami ma reggel ért, amikor csak úgy egyszerűen bejelentetted, hogy fogod magad, és lelépsz Pécsre.

– Nem lelépek. Elköltözöm, mert ott fogok dolgozni.

– Az én szempontomból ugyanaz – mondta Anna és nem akarta bővebben kifejteni. A kőlapokat rugdosta maga előtt. A balerinacipőnek máris lekopott az orráról a festék.

– Ugyanaz, mint? – kérdezte Áron.

Mit értetlenkedik, nézett fel dühösen Anna.

– Ugyanolyan pocsék. Elmégy, kész. Vége. Nem látlak többet.

Végre Áron is a szemébe nézett, és ő is dühösnek látszott.

– Mikor legutóbb beszéltünk, amikor ügyeletes voltál, nem érdekelt, látsz-e vagy nem. Nem törődtél vele, mit akarok. Mi változott azóta? Hogy nyomorék lettem? Szánalmas nyomorék?

– Magadnak köszönheted, hogy megsérültél – vágott vissza Anna. – És nem is vagy nyomorék. Ne sajnáld ennyire magad!

Farkasszemet néztek, aztán Áron elfordította a tekintetét. Néhány lépéssel a legközelebbi fához bicegett, és nekidőlt a törzsnek. Anna követte.

– Ne haragudj! – kérte, és Áron keze után nyúlt, de nem merte megfogni, lehanyatlott a karja. – Nem úgy gondoltam.

– Pedig gondolhatod. Minden jogod meg van rá – mondta a férfi csöndesen. – De nem sajnálom magam, hanem megvetem. Igazad volt, amikor törtető pancsernek neveztél, amikor a szememre vetetted, hogy hülye voltam a doktorihoz, és anyád segítségével kapaszkodtam fel az uborkafára.

– Én ilyet sose mondtam! – vágott közbe Anna.

– Tényleg? – szaladt magasba Áron szemöldöke. – Én máshogy emlékszem.

– Rosszul emlékszel!

Áron alig figyelt.

– Az utóbbi két hónapban elveszítettem majdnem mindent. A munkám, a doktori címem, a becsületem, és ami a legjobban fájt, elveszítettelek téged is. Gyáva voltam, tudom. A számomra könnyebb utat választottam. És még azt is elbasztam.