A meleg ikrem, és én

22. rész (Vége)

Sötét van, és hideg. Azonban mégis éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Hol lehetek? Fura. Mik lehetnek ezek a hangok?
Nagyon lassan kinyitottam a szemem, és egy szobában voltam. Fura szobában.
- Jó reggelt! Hogy aludtál? - szólt hozzám egy nővér?
- Hol vagyok? - néztem rá ijedten.
Kicsit furán nézett rám.
- Még mindig a kórházban. Lehet ide hívom a doktort. Mindjárt jövök!
- Milyen kórház? Várjon! - kiáltottam utána, de kiment.
Hol lehetek? Mi történt? A lövés! Gyorsan lehúztam a ruha felsőt ami rajtam volt, de semmi. Semmi seb, semmi kötés, semmi! Hogyan? Dehát Kazu... Ekkor belépett a nővér az orvossal. Egyből kérdésekkel bombázott.
- Szia Kazu! Hogy érzed magad? - erre a kérdésre tágra nyíltak a szemeim.
- De én.. Toru vagyok! - válaszoltam egyből amire az orvos a nővérre nézett, majd vissza rám.
- Nem Kazu. Te nem Toru vagy. Nem emlékszel?
- Mégis mire? Mi folyik itt? Hogy kerültem ide? Hol vannak a többiek? - akadtam ki teljesen.
- Nyugodj le! - tette kezeit a vállamra - Mesélj el mindent! Nem kell sietned.
- Hát jó. Nos az egész azzal kezdődött, hogy... - és mindent elmeséltem. Amikor sírva feküdtem a földön, amikor Kazu vagyis én, vagyis valaki megcsókolt, amikor elraboltak, vagyis egyszóval mindent. Eközben az orvos csak hallgatott, és figyelt, és néha bólintott egyet. Aztán elértem a végére. Kaptam egy lövést amibe belehalhattam, vagy én nem tudom!
- Figyelj Kazu! Nincs semmi baj. Biztonságban vagy itt nem kell félned.
Azonban elintézek egy gyors hívást azután majd elmondunk mindent rendben?
- Rendben.
Azzal kimentek, és csak vártam. Vártam mi lesz. Jó ideig nem jött vissza senki se, ezért kicsit körbenéztem a szobában. Nos arra jutottam, hogy egyedül vagyok itt, és nincs itt semmi sem.
- Szóval én vagyok Kazu. De akkor hol van Toru? - folyton csak ezen katotgott az agyam. Úgy döntöttem leülök amikor kinyílt az ajtó. A nővér volt az.
- Gyere velem! - mosolygott rám.
Követtem őt furcsa világítású folyosókon át, míg meg nem állt egy nagyobb ajtónál. Kinyitotta, és egy kedves kis szobához értünk. Egy csomó könyvekkel teli könyvespolc, középen garnitúrákkal, és nem messze vele szemben egy íróasztallal, és azelött pedig székek.
Az íróasztalnál ült az orvos aki kérdezgetett, a széken pedig...
- Anya! - futottam oda hozzá, és megöleltem.
- Kazu! - próbálta nem elsírni magát, de érezni lehetett rajta, hogy mindjárt fog.
- Hol van Toru? Mi folyik itt? - kérdeztem már én is majdnem sírva.
Erre nagy csönd lett. Mindenki csak rám nézett.
- Figyelj Kazu. Mi lenne ha leülnél? - mutatott az orvos a székre én meg leültem.
- Nem emlékszel rá? - kérdezte anya már könnyezve. Én csak megráztam a fejem.
- Nos elmondja maga, vagy elmondjam neki én? - nézett az orvos anyámra.
- Majd én! Nekem kell. Figyelj kincsem. Nem tudom mióta, de Toru nagyon depressziós lehetett. Láttuk rajta, hogy valami baj van, és kérdezgettük, de nem válaszolt semmit. Mindig azt mondta, hogy persze. Te se hagytad sose, hogy bántsák vagy ha szomorú volt mindig segítettél neki. Azt gondoltuk majd biztos jobban lesz, mert ez a tinikorral jár. Azután volt, hogy nem jött haza egy éjjel. Nem tudtuk mi volt vele, és aggódtunk, de másnap hazajött, és elzárkózott. Azután se mondott semmit, és te is mérges voltál. Beszéltünk az osztályfőnökkel is aki szintúgy nem tudott semmiről sem.
Ezek után mégjobban kivolt, és te is volt, hogy verekedtél miatta. Ekkor fogtuk magunkat, és leültünk beszélni veletek, és te elmondtad, hogy Toru igazából meleg, és amikor nem jött haza, akkor a szerelmével volt. Én még nagyjából elfogadtam, de apátok nagyon kiakadt erre, és Toru is mérges lett rád amiért elmondtad. Ekkor inkább téged is került már, és megtudtuk, hogy piszkálják is miatta. Megpróbáltam beszélni vele, és elmondta szakított a barátja vele. Emiatt megpróbált végezni magával, de nem sikerült neki. Kórházba került egy kis időre, majd pszichológushoz is elküldtük. Úgy tűnt javult a hangulata, és túllép mindenen, de amikor apu, és én nekem el kellett mennünk valahova, akkor egyedül maradtatok, végülis nagykorúak vagytok, de néha rátok nézett a szomszéd, és pont te sem voltál otthon, és... - itt megállt, és mégjobban könnyezni kezdett - És öngyilkos lett. Bevett sok sok fájdalomcsillapítót, majd bült a kádba, és megtette.
- Miért? - kezdtem el sírni.
- Állítólagosan fenyegették, és a barátja se hagyta akivel szakított, és arra jutott, hogy ez a legjobb út. - sírta el magát anyám is.
- De akkor, mi volt az a hely ahol voltam? Mi volt az?
- Nos ez nekünk is egy rejtély. Az agy sok mindenre képes, és mikor megtudtad, hogy Toru meghalt a sokk hatására ez történt. Abban a világban voltál szellemileg, de testileg pedig itt. Szinte meg sem szólaltál, körübelül olyan voltál mint egy zombi. Érzékelted a dolgokat, de hogy itt vagy azt nem. - mondta az orvos.
- Mennyi ideig voltam így? - kérdeztem már teljesen készen így is.
- Egy évig.
Egy év. Egy teljes év így. Vagyis egy éve halt meg az ikertestvérem Toru. Ezt nem hiszem el! Vagyis akkor nem én hanem Toru volt végig a meleg. Az agyam pedig ezt tette. Miért? Miért nem voltam ott? Szüksége volt rám! Ne ez nem lehet! Ez csak egy álom ugye? Ugye!? Miért?
- Hol van a sírja?
- Majd megmutatom. - mondta anya.
- De én most akarom!
- Kazu nyugodj le! Még egy kis ideig itt kell lenned! - mondta az orvos.
- De én haza akarok menni. Nem volt elég ennyi is? Látni akarom a testvérem! - öleltem át sírva anyámat.

- Szóval Mark volt az aki a te úgymond szerelmed volt, és Kevin akibe pedig szerelmes voltál Mark után, de viszont ő meg nem volt meleg. Ha tudtam volna, hogy ezt teszi akkor még itt lennél. Sajnálom Toru... Na  de azóta eltelt tizennyolc év. Hihetetlen mi? Repül az idő. Végülis nem sokkal utána miután "felébredtem"olyan egy hónap után kiengedtek, és most itt vagyok. Összeházasodtam, és született két gyerekem, de ne aggódj! Mint eddig is meg foglak látogatni sokszor. - álltam fel a padról ahol eddig ültem.
Fogtam egy öngyújtót, és meggyújtottam a kialudt mécsest.
- Hiányzol ám nekem. Szörnyű volt átélni azt a világot. Valami ilyesmi érzés lehetett neked is. Miért nem szóltál? Megoldottuk volna tudod! Mégis ezt választottad. Legalább jó helyen vagy? Biztos! Na de most mennem kell, mert vár a családom. Hát akkor majd legközelebb. Addig is ég veled Toru! - indultam el a temető kijáratához, és onnan egyből hazamentem kocsival.
Otthon egyből letámadott a két kisfiam. Egy képet tartottak felém. Egy régi jól ismert képet.
- Apa ezen ti vagytok? - kérdezte idősebbik fiam Alex.
- Fiúk! Ne támadjátok le így apátokat! - szólt feleségem Emma.
- Bocsi apu. - kért bocsánatot kisebbik fiam Kai.
Kezembe vettem a fotót, és elmosolyodtam.
- Semmi baj. Igen mi vagyunk rajta. Toru, és én Kazu. - válaszoltam, és közben mutattam a képen ki kicsoda.
Egy még szép emlék a múltból.
A meleg ikrem, és én.

   [Vége]

Hát igen. Ennyi volt, egy sztorim lezárult. Majdnem két éve írtam már, és hűha. Sose gondoltam, hogy ennyien olvasni fogjátok, de azért remélem lesz még ilyen sztorim ami szintúgy olvasott lesz, de ha nem hát legalább aki olvassa neki tetszik az már siker! Köszönöm, hogy végig kitartottatok a várakozásban, és a kommentekkel, és vote - okkal örömet okoztatok nekem ^^

Nos Seraphina voltam bye bye pillangók! (de remélem más sztorinál még összefutunk XD)