Dark Days (Avengers ff.)

Ha levágnak egy fejet...

- Szóval az már biztos, hogy tőle örökölted az immunitást - céloztam David-re - Már csak az a kérdés, hogy ő kitől örökölte.

- Miről beszéltek? - forgolódott jobbra-balra a férfi.
- Attól a szertől egy átlagos ember már kifeküdt volna - mutattam a fiolában található folyadékra.
- Miért, mi ez? - kérdezte David.
- Ezt a kérdést már mi is sokszor feltettük, de még mindig csak annyit tudunk róla, hogy kidönt. Legalábbis engem, Hope meg sem érzi.
- Ez történt anyuval is - mondta Hope.
- És a többi Bosszúállóval egyaránt - fejeztem be.
- Ezt hogy értitek? - kérdezte a férfi tudatlanul.
- Maga nem tud.. ? - lepődtem meg, majd hirtelen Hope felé fordultam - Akkor ne is mondjuk meg neki.
- Miért ne? - értetlenkedett.
- Nehogy kárörvendjen.
- Már késő. Nem nehéz összerakni, egyszerű matek. Valami kidöntő csodaszer plusz a Bosszúállók egyenlő egy káosszal teli világgal - mondta David.
- Hű, de okos. Lassan már Fields-érmet érdemelne - gratuláltam cinikusan.
- És én még azt hittem segíteni fogsz - nézett csalódottan Hope David-re.
- Mondam én egy rossz szót is? - nézett rá a férfi ártatlanul.
- Az arcod mindent elárul - mondta Hope lenézően - Gyere Daisy, itt nem jutunk sokra.
- Várjatok - szólt utánunk David - Az igaz, hogy nem találtam meg a szüleimet, de találtam valamit, ami elvezethet hozzájuk.
- És mi az? - kérdezte Hope újabb reménysugárt érezve.
- Egy könyvet.
- Egy könyvet? Komolyan? És mégis miért annyira biztos abban, hogy az a könyv összeköttetésben áll velük? - kérdeztem.
- Azért mert a könyvön lévő szimbólum megegyezik az egyik anyajegyemmel - húzta fel a pólója ujját, majd a karján egy spirál alakú anyajegy jelent meg. Ekkor Hope is a karjára pillantott, majd döbbenten rám nézett.
- Én eddig azt hittem, hogy ez csak egy oltás helye - mondta.
- És mi áll a könyvben? - kérdeztem.
- Fogalmam sincs, sosem nyitottam ki - felelte David.
- Mi? Ugye tudja, hogy a könyvek nem azért vannak, hogy a borítójukat csodálhassuk? - kérdeztem értetlenül.
- Sosem nyitottam ki, mivel nem adták ide. Láttam a könyvet, de kézben sosem fogtam.
- Kik nem adták oda? - kérdezte Hope.
- Hydra - válaszolt, én pedig keservesen Hope-ra néztem.
- Sosem szabadulunk attól az átkozott Hydra-tól.

A látogatásnak vége lett. Egy spirál anyajegyem kívűl, és azon, hogy a Hydra már megint beleszól az életünkbe nem lettünk okosabbak.
- Szóval? Mit tudtatok meg? - érdeklődött Nathaniel, miután már a kocsiban ültünk és jó messze jártunk a diliháztól.
- Azt, hogy meg kell találnunk egy könyvet, amire az esély egyenlő a nullával - mondtam ingerülten.
- Milyen könyvet? - kérdezte Gary.
- Amiben elvileg válaszra lelhetünk - felelte Hope.
- Az immunitásodra? - kérdezte Nath.
- És a családomra.
- Na és hol keressük? - kérdezett újból Nath.
- Hydra.. - fújtattam.
- Vagyis egy szellem terror szervezet, aminek célja mindig is a világuralom volt? Hadd ne kelljen emlékeztetnem titeket, hogy nekik már tényleg végleg végük - mondta Nath - Örökre - nyomatékosított.
- De az épület, amiben az első látszólagos bukásuk után tevékenykedtek még áll - mondtam.
- És? Oda akartok menni? - kérdezte Gary.
- Az a könyv az egyetlen segítség - mondta Hope.
- De az se biztos, hogy még ott van. Nagyobb az esélye annak, hogy már rég elvitték - akadékoskodott Nathaniel.
- Csak akkor tudunk biztosra menni, ha a saját szemünkkel látjuk - mondta Hope.
- Így van - adtam igazat neki, majd rákacsintottam.
- Miért visztek ti minket mindig ilyen lehetetlen küldetésekre? - nyávogott Nathaniel. Na és még ő a férfi...
- Hé! Semmi sem lehetetlen - bölcselkedett a barátnőm.
- Jesszusom Hope, mintha az anyádat hallanám - röhögtem el magam.
- Hát, az optimizmusomat tőle örököltem.

Mielőtt felkutattuk volna a Hydra elhagyatott bázisát a központba mentünk egy kis felszerelésért, ugyanis így csupaszon, fegyvertelenül azért mégsem állíthatunk oda egy volt terrorszervezet épületébe. Én magamhoz híven páncélt ragadtam, majd Hope-ot is megajándékoztam eggyel, Nathaniel jó kis Barton-módra íjakért és nyilakért nyúlt, Gary pedig elmondása szerint ért a fegyver használathoz, így nem nagy szíveséggel, de adtam neki néhányat, majd elindultunk.

A kietlen ex-bázishoz érve megint elfogott a félelem érzete. Ahhoz képest, hogy korábban megfogadtam, hogy több rémisztő helynek még a közelébe se megyek, pár órával később most megint itt állok egy előtt.
- Biztos, hogy nincs itt senki? - kérdezte Nathaniel.
- Miért lenne? Kinek lenne olyan hülye, hogy ide merészkedik, nem igaz? - kérdeztem nevetgélve.
- Nem tudom, vajon kinek? - kérdezett vissza Nath gúnyosan.
- Nem mondtam, hogy te is gyere - vontam meg a vállam.
- És? Talán az engedélyedet kellett volna kérnem?
- Csak nyusziknak nincs itt a helye - mondtam.
- Nyuszi? - akadt ki - Már akkor legalább nyuszi úr - mondta, mire értetlenül néztem rá. Totál gyerekes - Egyébként nem félek!
- Veszem észre.. - forgattam a szemem.
- Hé.. hol vannak a többiek? - kérdezte hirtelen Nath.
- Öhm - néztem körbe, és valóban nem volt itt senki más rajtunk kívűl - Ha elvitték volna őket azt biztos észrevettük volna, szóval gondolom bementek - próbáltam pozitívan látni a világot és elűzni a pesszimista gondolatokat.
Nathaniel és én elkezdtük követni Hope és Gary esetleges útját, majd mikor beértünk az épületbe egy kő esett le a szívemről, amikor megláttam őket.
- Miért nem szóltatok, hogy bejöttök? - kérdeztem.
- Mert úgy látszott nagyon el vagytok foglalva - felelte Hope csípkelődve.
- Mi? Nem.. mi csak.. - kezdtem, de Gary elcsitított.
- Mi az? - kérdeztem.
- Szerintem nem vagyunk egyedül - s ahogy ezt kimondta egy golyó elhaladt pontosan közöttünk hangos zajt hagyva maga után...