Dark Days (Avengers ff.)

Új barát

Mindenki, aki csak a főtéren volt ütötte, verte a másikat. Az emberek megőrültek. De nem csak ők, az időjárás is kezdett egyre furábban viselkedni. A napot már jó ideje nem láttuk, az eltakaró felhők miatt, amik nagyon nem akartak eloszlani. Többször dörgött, villámlott, de eső sosem esett. Nem tudom az a nő mégis mit vagy hogyan csinálhatott, amíg mi Hope múltját kutattuk, de eléggé eldurvult a helyzet. És ha valaki ilyenre képes, akkor az nem egyszerűen gonosz, hanem egy gonosz-zseni.

- Egy hangyabolyban érzem magam, ha New York főterén sétálok. Ami egyébként nem ajánlatos mostanság - hallottuk a tudósító hangját - A városban katasztrófa alakult ki. Az emberek nem bírnak magukkal. Nincs se internet, a telefonok sem műkődnek rendesen. A kormány Sötét Napok-ként hivatkozik az időszakra.
- Találó név - szólt Nathaniel.
- Vissza kell mennünk - szögeztem le.
- Hova? A raktárba? Ahol majdnem kinyírtak titeket? - nézett Nath Hope-ra és rám.
- De már van ellenszerünk! - mondtam.
- Az kevés - szólalt meg Gary - Fegyverek kellenek, több és jobbak.
- Hahó, a Bosszúállók központjában vagyunk. Tudod, akik például legyőztek egyszer egy idegen sereget. Itt megtalálsz mindent, ami kell - mondtam, mintha nem lenne egyértelmű.
- És ha ez is az? Egy idegeninvázió? - kérdezte Hope.
- Nekem az a nő nem tűnt idegennek - gondoltam vissza a raktárban történtekre.
- Én sem tűntem annak, pedig félig asgardi vagyok - vonta meg a vállát. Mondjuk ez jogos.
Hirtelen hangos zajokra lettünk figyelmesek, amik a tv-ből jöttek. Fegyveres lövöldözés zajára.
- Ott meg mi folyik? - kérdezte Nath.
- Ezt nem hiszem el - néztem a képernyőre hitetlenül - Oda kell mennünk!
- De Daisy.. kevesen vagyunk mi ehhez - csóválta a fejét Hope.
- Nem érdekel! Nem hagyom, hogy ezek az emberek megöljék egymást a.. a semmiért!
- Hát azért nem a semmiért. Nincs net. Valaki szószerint belehal, ha nem tud egy nap Instára posztolni - mondta Nath én meg döbbenten néztem rá. Elég jól kezeli a világvégét...
- Odamegyünk! - néztem Hope-ra, mert benne láttam a legtöbb értelmet. A lány sóhajtott egyet, majd megadódan felnézett rám.
- Anyuért.. és a többi Bosszúállóért - mondta, mire büszkén elmosolyodtam.

A szokáshoz híven Hope és én páncélt ragadtunk, Nathaniel íjjal és nyilakkal szerelkezett fel, Gary pedig a legkorszerűbb fegyverekért nyúlt.

A főtérre érve mi is belecsöppentünk a káoszba. Néhány ember teste már a földön hevert, a többiek még mindig lőtték egymást, így én aktiváltam a páncél kihangosító berendezésért, hátha elérünk vele valamit harcolás nélkül.
- Álljanak le! - szóltam, mire mindenki felém nézett.
- Azt hiszed parancsolsz nekünk? - kérdezte a legbátrabb lövöldöző.
- Aha, ilyen esetben azt - mondtam kissé arrogánsan.
- Nem vagy te több, mint mi Daisy Stark! Még az apádat sem vagy képes megtalálni! - szólt egyre dühödtebben, és bennem is kezdtek egyre fokozódni az indulatok.
- Az a cél - jegyeztem meg - Csak tudod akadályozza ezt néhány dolog. Mondjuk a ti értelmetlen küzdelmetek!
- Értelmetlen? Igen? - kérdezte éles tekintettel, majd felém fordította fegyverét. Őt követően páran ugyanúgy tettek.
- Francba.. - sziszegtem. Kezdetét vette a sortűz. Felém...
- Kösz, Daisy - hallottam Gary puffogó hangját.
- Én legalább csináltam valamit! - vágtam vissza.
- Ne veszekedjetek már - szólt unottan Hope.
- Jaja, harcoljunk! - kiáltott lelkesen Nath. Bár én nem értem buzgóságát.
A tömegbe érve próbáltam minél több embertől elvenni fegyverét és hatástalanítani azt. De azt vettem észre, hogy akadtak itt olyanok is, akiknek semmi köze sem volt a lövöldözéshez.
- Nath, Gary, ti vegyétek el mindenkitől a fegyverét, Hope, te és én pedig vigyük ki az ártatlan civileket - adtam ki az utasítást.
- Persze, majd te mondod meg mit csináljak - mondta Gary dölyfösen.
- Bocs, hogy nincs kedvem egész nap velük vesződni és egy észszerű tervvel állok elő - vágtam vissza. Megint. Kezdem már unni Gary folytoson csípkelődését irántam.

Szerencsére a többiek hallgattak rám, viszont pechünkre nehezebb volt véghez vinni a tervet, mint gondoltam. Próbáltam minden egyes nőt, férfit és gyereket elvinni a helyszínről, akiknek köze se volt a tüzeléshez, de fogalamam sincs miért.. egyre többen lettek.
- Hali - szálltam le hirtelen egy kislányhoz, aki rémült fejjel nézett fel rám - Elvigyelek? - kérdeztem kedvesen, mire bátortalanul bólintott. Szintúgy, mint a többieket, őt is messze vittem a "csatamezőtől". És ezt a folyamatot ismételgettem.. mindenkivel.
Hirtelen megláttam a tömegben egy körülbelül velem egykorú szőke hajú lányt, aki felé egy férfi fegyvert fogott. Másodperceken múlt az élete, így azonnal cselekednem kellett. "Fénysebességre" kapcsoltam és még épp idejében fel tudtam kapni a lányt és messze vinni innen, majd a többiek mellett letettem.
- Huh.. köszi - nézett rám hálálkodva.
- Szerintem inkább kerüld a pisztolyos pasikat. Veszélyesek - mondtam szórakozottan.
- Jó tanács - nevette el magát, majd mivel nem volt időm társalogni visszarepültem a tömegbe további ártatlanokat keresni.. de ekkor még nagyobb lett a balhé.
Az ártatlanok elfogytak, de helyettük itt voltak a fegyveresek. És mi, négyen. Körénk gyűltek mind. Hope és én talán elmenekülhettünk volna, de nem hagyhattuk itt a két fiút. Ha felkapjuk őket se biztos, hogy megmenekülünk, ugyanis a plusz súly miatt lassul a páncélok teljesítménye és a fegyveresek simán lelőnek. Itt a vég...
De hirtelen csoda történt. Újabb filmbeli érzés. Az emberek kezében lévő fegyverek elkezdtek.. megolvadni, aztán folyadék formájában a földre estek. Értetlenül kapkodtam a fejem összevissza, hogy meglássam ennek okozóját, és szemem összetalálkozott azé a lányéval, akit az imént mentettem meg.
- Te meg ki vagy? - ráncolta össze homlokát Nath.
- Liv - vonta meg a vállát a lány.
- Akkor inkább úgy kérdezem: te meg mi vagy?