Dark Days (Avengers ff.)

A kezdet vége

- Nem akarom, hogy megint elmenj - csordult le egy könnycsepp az arcomon.
- Nem tehetek mást, ez a dolgom - mosolygott rám, de látszott rajta, hogy ő sem akar itt hagyni.
- Akkor veled megyek - néztem rá, de a könnyektől alig láttam arckifejezését. Felnézett az égre, kémlelte a hulló esőcseppek talpát, majd hirtelen elröhögte magát.
- Na jó, ennyi! - hallottam apám hangját - egy vígjátékra szerződtelek le titeket? - lépett közelebb hozzánk - állítsátok el az esőt! - szólt a technikusoknak - Bryan, több érzelmet
- nézett a mellettem álló fiúra, aztán rám - Daisy, te jó voltál.
- Tudom - vontam meg a vállam.
- Oké, öt perc szünet - kiáltott a rendező, vagyis apu.
Én a standokhoz vánszorogtam egy pohár vízért és valami kajáért, mivel már éhen haltam a folyamatos felvételek miatt.
- Tessék - nyomott a kezembe Hope egy sajtburgert.
- Ah, köszi. Életmentő vagy - vettem el tőle és azonnal bele is haraptam, de persze előtte kibontottam.
- Hogy bírod? - kérdezte.
- Fél órája esőben állok, szerinted? - néztem rá amolyan "ezt komolyan kérdezted?" nézéssel. Hope elröhögte magát. Kedves.
- Kellett neked felvetned azt az ötletet apád előtt, hogy újítsa fel a Stark Pictures-t - mondta.
- Már bánom - szontyolodtam el. Na igen, amikor kicsit kutakodtam a családom története után a kezem közé akadt egy újság még az 50-es évekből, amiben szó volt a Stark Pictures-ről, a nagyapám filmstúdiójáról. Én véletlenül hangosan megemlítettem apu előtt, hogy klassz lenne ezt felújítani, aki mióta úgymond visszavonult a szuperhősködésből filmeket gyárt. És pechemre mindegyiknek én vagyok a főszereplője.
- A jó oldala, hogy elég ismert vagy - próbált felvidítani.
- Az lennék enélkül is - nevettem el magam.
- Mondjuk ez igaz - gondolkodott el Hope.
- Oké. Vége a szünetnek! - kiáltott apu.
- Mr. Stark, a fiú rosszul érzi magát - hallottam egy statiszta hangját.
- Na tessék, még ez is. Hogy tudtunk összeszedni egy ilyen szerencsétlent? - akadt ki az apám, mi pedig halkan kuncogtunk.

Délután már otthon voltam és a szokásos napi tevékenységemet űztem. Filmeztem. Izgalmas, nem? És még mindig nem fogytam ki a filmekből, pedig már vagy egy milliót láttam. Hirtelen megrezzent a telefonom.
- Újabb követő? - kérdezte Hope unottan.
- Is - dobtam vissza a készüléket az ágyra, majd sóhajtottam egyet.
- Ismerős tekintet - fürkészett Hope.
- Tényleg? - néztem rá kicsit flegmán - születésünk óta ismerjük egymást, nem csodálkozom, hogy felismered.
- Oké - tartotta fel a kezeit - csináljunk valamit? - kérdezte, miután látta rajtam, hogy csak szenvedek.
- Mire gondolsz? - kérdeztem.
- Passz... Asszem' kéne nekem egy új fülhallgató, a régi tönkrement - lóbálta meg a kezében tartott tárgyat.
- Nekem van egy tucat, adok ha kell - vontam meg a vállam.
- Nekem egy saját kell - mondta mélyen a szemembe nézve. Értettem a célzást.

A plázába érve felvettem az "álruhámat", ami igazából egy kapucniból és egy napszemüvegből állt. Sokan fel szoktak ismerni, amit utálok, de sajnos nem tehetek ellene semmit. Hope szerencsésebb helyzetben van. Őt ritkábban ismerik fel.
- Szóval fülhallgató - mondtam.
- Persze - bólintott, majd rám nézett - látom, hogy valami nem oké - tért rá az itt létünk valódi okára. Otthon már nyomasztó volt a légkör. Már épp nyitottam a szám, amikor hirtelen beszédre lettem figyelmes.
-" Hé, az ott nem Daisy Stark?" - hallottam egy mellettünk elhaladó lánytól.
-" De, de. Élőben kisebb, mint gondoltam" - mondta a barátnője.
- Klassz. Lebuktam - mormogtam magamban.
- Hát, akkor erről ennyit - mondta Hope, aki persze hallotta az előzőt és a terve, miszerint kizökkent az otthoni depimből kudarcba fulladt. Már épp fordultunk volna meg, amikor valaki megszólított.
- Elnézést - mondta ijedten az előttem álló lány - nagy rajongód vagyok - kezdte, de monológja nem hatott meg, így azonnal közbeszóltam.
- Nekem, vagy az apámnak?
A lányba fagyott a szó.
- Én..öhmm..- dadogott tovább a lány - egy autogrammot szeretnék - mondta ki végül.
- Daisy szívesen ad egyet - mosolygott a lányra Hope - Ugye? - nézett rám fogcsikorgatva.
- Persze - mondtam a szememet forgatva, aztán a felém nyújtott lap aljára firkantottam a nevem.
- Miért voltál ilyen bunkó azzal a lánnyal? - kérdezte Hope, miután a "rajongóm" elment.
- Mert általában, aki engem megtalál, az valójában az apámat keresi - feleltem, majd elindultam.

Hazaérve már lement a nap, így csak a sötét ház fogadott. A szobámba menet hangokat hallottam, ami ebben a házban nem meglepő, ha van itthon valaki, de tudtommal rajtam kívűl nem volt más. Tévedtem.
- Péntek? - szóltam a mesterséges intelligenciának.
- Igen Miss. Stark? - kérdezett vissza.
- Mi volt ez?
- Azt hiszem.. - kezdte, de befejezni már nem tudta, mivel az elkövető megjelent.
- Némít - hallottam apu hangját.
- Ezt miért kellett? - kérdeztem értetlenül.
- Csak teszteltem a lopakodó mód egyik alfunkcióját - felelte.
- Aham. Engem ne is avass be - tetettem a sértődötett és már indultam is fel.
- Várj - kiáltott apu, mire visszafordultam és már azt hittem, hogy megszán - holnap fotózás - mondta, mire újra lelombozódtam.
- Észben tartom - mondtam unottan és a szobámba mentem.
Ez is egy átlagosan unalmas nap volt. Az összes ilyen. A külvilágban mutatom a műmosolyomat, a tökéletes életemet és mindenki azt hiszi, ha a helyembe lépne az maga lenne a megváltás. Pedig ez nem így van, csak ezt senki sem tudja és talán jobb is így. Az én életem már úgysem változhat meg.

"Na igen, ekkor még ezt gondoltam"