Dark Days (Avengers ff.)

A találkozás

Az út a város egyik leghírhedtebb elmegyógyintézetéhez körülbelül 30 perc volt. Odafele nem történt semmi, mindenki agya kattogott valamin. Én speciel egy tervet próbáltam kovácsolni, hogy miként mentsük meg a többieket, de miközben gondolkoztam mindenféle hülyeség jutott az eszembe, így mire eljutottam volna a "tervig" megérkeztünk. Sokra mentem...

Egy hatalmas ronda, omladozó épülethez érkeztünk. Az ablakokra rács volt szerelve és már a hely látványa is rémületet okozott.
- Szerintem valami gáz van ezzel a hellyel - mondta Nathaniel, de a hangját eltompította a süvítő szél - Az apád pontosan miért is van itt?
- A börtön után nem akarták haza engedni, és mivel valószínűleg rájöttek, hogy a Hydra agymosása alatt követhette el a dolgokat ide küldték - nézett Hope az elmegyógyintézetre.
- Követhette? Vagyis te nem is vagy abban biztos, hogy nem önszántából tette? - kérdezte Gary.
- Én már nem tudom mit higgyek - sóhajtott a lány.

A fiúk előre mentek, én addig Hope-hoz siettem, mert üvöltött róla a rossz lelkiállapot.
- Hé - simítottam meg a karját - Biztos, hogy ezt akarod?
- Meg kell tudnunk, hogy mi van velem - felelte bizonytalanul.
- És ha ő sem tudja? Nem biztos, hogy ismeri a valódi szüleit.
- Ha már idáig eljutottunk - vonta meg hanyagul a vállát - Egy próbát megér.
Elmosolyodtam azon, hogy Hope nem tántorodik el akár a kudarc eshetőségétől sem. De nem akartam, hogy azt érezze, hogy egyedül van a dologban, így szorosan magamhoz öleltem, tudatva vele azt, hogy én mindig mellette leszek.

Egy óriási vaskapun át tudtunk bejutni az épületbe. Az épület benti állapota a kintihez képest egy fokkal jobb volt, de így is minden egyes része a helynek félelmet sugárzott. Körbenéztem az aulában, de csak néhány itt dolgozót pillantottam meg, akiknek az arckifejezése nem volt túl bíztató, inkább ijesztő. A portához érkeztünk, ahol egy idős nő tekintett vissza ránk éles szemekkel. Na én többet biztos, hogy nem jövök vissza erre a helyre.
- Jó napot! - lépett előre Hope - David Kennedy-hez jöttünk.
- Hozzátartozókon kívűl nem fogadhat látogatókat - felelte a nő monoton, rekedtes hangon.
- A lánya vagyok - mondta Hope semlegesen. A nő felnézett rá és összehúzott szemmel vizslatta a barátnőmet.
- Nem gondoltam, hogy van gyereke - mondta végül.
- Nem csodálom, ugyanis nem foglalkozik velem - nevetett fel Hope kínosan - De nem ez a lényeg. Szóval bemehetünk?
- Persze - mondta, mi pedig már indultunk is volna - Ha be tudod bizonyítani, hogy tényleg a lánya vagy.
- Na ne már. Mit kér tőlünk? Egy DNS vizsgálatot? - kérdeztem hevesen.
- Egy személyi megteszi - mondta nyugodt hangom a portás.
- Egy személyi? Komolyan? Azzal mit bizonyítana? Tudja, ez a lány eddig kb háromszor, ha látta azt a férfit, mivel 13 évig börtönben ült, aztán ide került. Most pedig ő az egyetlen, aki segíthetne - mondtam kiakadva, a nő pedig csak pislogás nélkül pásztázott, majd megszólalt:
- Maga nagyon ismerős nekem - célzott rám.
- Király. Akkor bemehetünk? - kérdeztem türelmetlenül, mert már egyre jobban irritált a hely.
- Mind nem - mutatott körbe négyünkön - Ketten mehettek.
Hope rám pillantott, jelezve, hogy én tartsak vele.
- Megyek - álltam mellé - Addig meglesztek? - néztem a két fiúra, de inkább Nath-nek szegeztem a kérdést. Gary sorsa azután nem érdekelt, hogy először találkoztunk, érthető okokból.
- Aha.. próbálunk addig nem idegösszeroppanást kapni ettől a helytől - felelte humorosan Nath, mire csak bólintottam egyet, majd a fiúknak hátat fordítva elindultunk.

Az egyik itt dolgozó vezetett minket David magánzárkájához. Az út során volt szerencsénk, vagy inkább pechünk pár ijesztő alakkal szemkontaktust vívni, kivétel nélkül mindegyik hátborzongató érzést keltett bennem. Ahogy ott álltak.. a rácsok mögött pszichopata gondolatokkal tele.. remélem minél hamarabb kijutunk innen.

Egyszercsak megálltunk, ez jelezte azt, hogy megérkeztünk. A vezetőnk itt hagyott minket, de kedves...
- Kész vagy? - néztem Hope-ra.
- Azt hiszem - bólintott határozatlanul, majd lenyomva a kilincset benyitott a zárkába. Ez a szoba nem ráccsal volt zárva, mint a többi, az okát nem tudom, de nem is nagyon izgat, amíg nem számít ez az apró kis infó.
Bent nem volt sok minden: egy kopott íróasztal hozzáillő székkel, egy ágytál és egy rozsdás vaságy, ami.. nem volt üres. A rajta ülő személy lassan felnézett és undok mosolyra húzta száját.
- Hope.. nem számítottam rád - kezdte kimért hangon.
- Nem szívesen vagyok itt - szólt a lány.
- Látom díszkíséretre szükséged van.
- Ne akarja, hogy bepöccenjek - próbáltam femyegetni.
- Félnem kéne? Már nem tudtok mivel megijeszteni.
- Na ja, a gyilkosok nem félnek semmitől - mondtam megvetően. David csak püffögött egyet.
- Kik a nagyszüleim? - csapott a közepébe Hope.
- Kérdezd a drága jóanyádat - felelte mogorván a férfi.
- Először is, ne beszélj így róla, másodszor meg, a te vonalad érdekel - mondta Hope.
- Hát, anyám selyemhernyót tenyészt..
- Az igaziak érdekelnek - mondta Hope idegesebben.
- Na azok engem is - szólt David.
- Szóval még mindig nem tudok ki azok.. - rakta össze Hope - A semmiért jöttünk - nézett rám kétségbeesve.
- Nem egészen - mondtam majd egy nagy lendülettem kirántottam egy fiolát, benne a folyósított gázzal, majd egy szempillantás alatt David-be fecskendeztem.
- Te meg mégis mi a francot művelsz? - akadt ki?
- Tesztelek - válaszoltam.
- Ez abból a gázból van? - kérdezte Hope.
- Aham - bólintottam - És semmi baja. Szóval az már biztos, hogy tőle örökölted az immunitást.. már csak az a kérdés, hogy ő kitől örökölte...