Ki vagy te?! (Bakugou x OC) [Befejezett]

1. Fejezet

Harumit nem érdekelte a hősködés.
Kei-nek ez volt az álma, amit talán soha nem valósított volna meg.
Ikrek voltak, így kötöttek egy megállapodást.

– KEIII~! – hallatszott be egy lány kiabálása a kórházi szobába, amit nem sokkal később az ajtó kicsapidódása is követett.

Az ajtóban egy alacsony fekete hosszú hajú lány volt. Pár pillanatig csak állt és levegő után kapkodott, majd elindult a szobában lévő ágy felé, amiben egy szintén ugyanolyan kinézetű lány feküdt.

Az ikertestvére.

– Annyira siettem! Teljesen kifulladtam – panaszkodott a fekvő testvérének.

– Harumi mondtam, hogy nem kell minden egyes nap suli után futnod idáig. Nem megyek innen sehová – mondta neki a másik.

– Tudoooom Kei, de mit tehetnék, ha tudom a tesókám egész nap itt unatkozik, hisz ikrek vagyunk! Én is érzem az unalmad! – jelentette ki színpadiasan Harumi, miközben kihúzott egy kis ülőkét az ágy alól, majd miután ráült lehajtotta a fejét az ágyra.

– Mekkora kamu! – Kei a fejét rázta, majd bekapcsolta a szoba falán lévő tévét.

Álltalában minden hétköznap így telt. Hétvégén az volt a különbség, hogy Harumi nem iskola után rohant a kórházba, hanem egyből, ahogy felkelt.

Egyik nap csak ültek csendben a kórházi teremben és nézték a tévét. A híradó ment benne pár hős újabb sikeres akciójáról a gonosztevőkkel szemben. Egyszercsak az ágyban fekvő Kei törte meg a csendet.

– Héj Harumi – szólt elnyerve ezzel a másik figyelmét.

– Igen?

– Mit gondolsz a hősökről? – tette fel a kérdést Kei.

A másik néhány másodpercig némán elgondolkozott.
– Hidegen hagynak – válaszolta egyszerűen.

– Miiii?? – ült fel hirtelen Kei majd az ágy mellett ülő testvére felé fordult – Akkor én is hidegen hagylak?

– Pff... De te nem is vagy...

– Hát az igaz, öhm... – jött zavarba Kei – de tudod... Szóval... Egy nap az leszek!! – Egy nagy mosoly volt az arcán.

Vele ellentétben Harumi arcán csak gondterheltség mutatkozott meg.

– Kei, – kezdett bele búskomor hangon – te is tudod, hogy az- – nem tudta befejezni, mert a másik egyből közbe vágott.

– Nem lehetetlen! – jelentette ki diadalmas hangon egy eltökélt arckifejezés mellé. Harumi csak kérdőn nézett rá és az folytatta – van is egy tervem!

Kei terve elsőnek csak egy nevetséges agyszüleménynek tűnt, de ahogy Harumi többet és többet gondolkozott rajta annál jobban elhitte, hogy működhet. A terv annyiból állt, hogy Harumi jelentkezik a UA hősképzőbe, Kei helyett. És amikor arra kerül a sor, hogy Kei végre jobban lesz helyetcserélnek.

– Nah, hogy döntöttél? – kérdezte Kei, miközben kézfogásra nyújtotta kezét, de már így is tudta a választ.

Harumi bármit megetenne az ikertestvéréért, még ha ez azt is jelenti, hogy hősösdit kellett játszania. Nem arról volt szó, hogy utálta volna a hősöket, de nem is rajongott nagyon értük. 

Mégis, Keiért bármit.

– Megegyeztünk – Kezet fogott testvérével.

------------idő ugrás----------

Harumi nem félt különösebben a felvételi vizsgától. Magabiztos volt a képességeiben.

Épp az előbb említett vizsgára készülődött, márha lehet egyáltalán a ruhavásárlást annak nevezni. A RedBird nagyáruházban mászkált kirakatokat nézett kutatva a tökéletes edző ruha után a felvételihez. Fontos volt neki a kényelem, de amellett a kinézetet is nézte. Lehet ez volt az oka, hogy még órák után se talált semmit.

Így járkált reménytvesztve a kirakatok előtt, amikor megtörtént. Egy pillanat alatt változott rengeteg ember élete egy laza délutáni nagybevásárlásból szörnyű rémálommá.

BAAAMMM!!!

Robbanás hangja töltötte be az egész épületet és még annak a környező területeit is.
Harumi fel se fogta mi történt, de ez nem volt probléma. Teste magától reagált az eseményekre. Reflex. Mint amikor véletlen leesik egy üvegpohár, de te utánna kapsz anélkül, hogy igazából realizáltad volna mi történik.

Így volt ez Harumival is. A robbanás pillanatában használta képességét.

Hamu manipuláció.

Mielőtt a tűz elérte volna bármelyik embert is ő védőburok szerűen befedte őket hamuval, így megmentve azok életét a tűzhaláltól. Hisz a tűz hatástalan volt a hamuval szemben. Ami egyszer eléget nem éghet el mégegyszer.

Harumi saját magát is befedte a tűz lángjai elől, de a robbanásból keletkezett lökéshullám elől nem tehetet sokat csak tompítani tudta. Miután földet ért leeresztette a hamut magáról és miután megbizonyosodott arról, hogy az emberek biztonságban vannak a tűz elől, róluk is.

Ekkor kezdődött. Pánik. Mindenki pánikolt sikolyok hallatszottak, üvöltések.

– FUTÁSS! MENEKÜLJÜNK!

Az emberek közül pedig akiket Harumi megmentett néhányan hálálkodásba kezdtek.

– Köszönöm! Úristen a kisfiam! Megmentetted az életét! – mondta például egy asszony sírva, miközben elhaladtak Harumi mellett a kisfiával.

A lány csak zavartan nézet nézte a horrort a szemei előtt. Realizálta a szituációt. Valami gonosztevő bombát robbanthatot. Az emberek kétségbeesetten menekültek, néhányan majdnem fel is lökték, de ő csak állt még mindig sokk hatás alatt, amiből egy férfi üvöltése zökentette ki.

– ÖSSZE FOG DŐLNI!! DŐL AZ ÉPÜLET!

Erre az emberek még nagyobb sikolyba kezdtek a pánik fokozodott. Lökték, taposták egymást, ahogy menekültek. Harumi felnézett látta, hogy tényleg rájuk fog szakadni a mennyezett és ez bármelyik pillanatban megtörténhet, ha valaki nem tesz valamit.

Valaki. Minden ember mindig csak várja azt az embert, aki segíteni fog. Mindig csak várnak és egyszercsak felbukkan. De mivan, ha most nem jön? Akkor mind csak a legnagyobb tragédiára várnak, hogy bekövetkezzen. Vagy te leszel az a valaki. Harumit elfogta a halálfélelem csak nézte a mennyezetett miközben innen onnan lökések érték a menekülő emberek álltal. Ő nem akart meghalni!

Ekkor eszebe jutott. Kei. Keinek van egy álma, amit valóra kell váltania. Csak ő képes rá. Ha meghal nem csak Kei álma foszlik szerte, de lelkileg is összetörik ikertetvére halálának híre  hallatán. Nem hagyhatta Keit magára. Nem engedhette, hogy ez megtörténjen. Látnia kell a testvére álmát valóra válni! És látni is fogja! Határozta el magát gondolatban, majd körülnézett mit tehetne. A robbanás álltal rengeteg hamu keletkezett ez nagyon jó volt. Ezzel talán meg tudja támasztani a mennyezetett, amíg ki nem menekül mindenki.

Felemelte hát kezeit és ezekkel együtt a hamu is elkezdett emelkedni a földről. Ez elnyerte a menekülő emberek figyelmét is. A hamut felemelte a mennyezetig, majd rátapasztotta ezzel összetartva azt. Ahogy ezt látták páran odarohantak köré, hogy végyék a menekülök lökésétől. Néhányan nyugtatni kezdték az embereket, hogy minden rendben csak nyugodjanak le és egymásra figyelve meneküljenek.

Egy idő után Harumi érezte, hogy már nem bírja sokáig.  
– Menjetek Ti is! – szólt az embereknek, akik védték a lökésektől.

– De- – tiltakoztak volna az egyik, mire Harumi közbe szólt.

– Menjetek én is megyek utánatok! – Szinte parancsolta.

Arcán határozottság tükröződött. Ezt látva szót fogadtak és elindultak a kijárat felé.

Pár perc után már az utolsók is kimenekültek, de Harumi csak állt azt hitte karjai le fognak szakadni a fáradságtól. Nem mert még kimenni félt, hogy még van bent valaki.

Ahogy állt látása zavaros lett, a világ forogni kezdett körülötte, majd sípolás hagja hallatszott, de nem az áruházban csak az ő fejében.

Zavaros látását felváltotta a feketeség és térdei földre rogytak, amit aztán az egész teste követett.

Összeesett, ahogy utánna az égész épület vele együtt.