Ki vagy te?! (Bakugou x OC) [Befejezett]

10. Fejezet

Kei esti sétát tartott. Szerette az éjszakai levegőt. Ahogyan a hűvös lágyan haladt el bőrén, miközben egymás után veszi a lépteit. Ilyenkor érezte igazán, hogy tud lélegezni. Imádta a csendet, ami uralta az utcákat. Olyan volt, mintha a világ olyankor megállt volna csak neki. Végre tudott egy kicsit gondolkodni, amire nagyon nagy szüksége volt már.

Kár, hogy ebben a nagy csendben Kei legrosszabb emlékei is vissza-vissza jöttek hozzá, hogy emlékeztessék őt.

~~~~~Az emlék~~~~~~

– Harumi – szólalt meg először az apa, majd lánya, Harumi szemébe nézett. Arca rideg volt. – Harumit lődd le.

Amikor Kei meghallotta ezt a mondatot rájött a hányinger. Nem tudta, hogy egy apa hogyan választhat a gyerekei közül.

Kei, aki eddig mindig mosolyogott, mindig pozitívan látta a világot, akiről mindenki, aki addig találkozott vele, azt mondta, hogy ő a világ legenergikusabb és legvidámabb embere, aki elmondhatatlanul szerette a világot:

Abban a Keiben most valami eltört és minden porcikájával utálta és megvetette, azt.

Ez a pár szó elég volt hozzá, hogy elvesszen belőle minden szeretet, amit addig érzett.

Kei abban a pillanatban megszűnt érezni, embernek lenni.

Eltűnt a félelem, a düh. Az egyedüli, ami megmaradt, ami még ehhez a világhoz kötötte az Harumi volt.

És most valaki épp elakarta venni tőle őt.

– Sajnálom, Harumi – mondta a mögöttük álló férfi, de hangjában semmi sajnálat nem volt.

– Én is sajnálom – Kei megismételte a mondatot, miközben hátra nézett rá a válla felett.

Ekkor valami átszúródott nagybátyuk mellkasán.

Egy kéz.

De nem emberi kéz volt. Ez a kéz fekete volt és ugyanolyan színű, hosszú, hegyes karmokban végződött.

Daiki arcára kiült a fájdalom, kezeit leengedte vele együtt a fegyvereket is és küszködött, hogy levegőt vegyen, de mégis valamiért

Mosolygott.

– Te és... a hamu szörnyeid... – küszködött a szavakkal. Hangjában viszont ugyanolyan vidámság volt, mint az arcán. Hátrafordult, amennyire csak a körülmények engedték neki.

Daiki mögött egy hamuból emberi alakot felvevő fekete szörnyeteg volt. Arcán vörös szemhéj nélküli szemek és egy hatalmas száj volt, amit szintén nem takart semmi bőr, így jól láthatóak voltak nagy, tűhegyes fogai.

– Hátborzongató, mint mindig – könyvelte el unottan, majd visszafordult Keiék felé.

Látszott rajta, hogy minden mozdulat nehéz volt, hogy nem sokáig bírja még.

A lányok szülei - legalábbis az anyjuk - sokkban nézte végig a történteket. Az apjuk nem akart, az anyjuk nem tudott megmozdulni.

Ahogy Daiki látása kezdett elsötétülni tudta, hogy itt a vég.

– Nézd meg – szólt és odadobta a fegyvereket Keinek.

A lány összerezzent, ahogy azok földet értek nem akart hozzájuk érni se, de mégis valamiért szót fogadott és felvette az egyiket a földről, aztán, ahogy megnézte úgy érezte ismét hánynia kell.

– E-ez üres – állapította meg, miközben arcára kiült a horror.

A hamuszőrny összedőlt és  eltűnt. Daiki pedig nagynehezen, de még mindig állt, bár tudta, hogy már csak pillanatok kérdése. A vér, ami belepte a padlót túl sok volt. Tudta, hogy őt már semmi nem mentheti meg.