Ki vagy te?! (Bakugou x OC) [Befejezett]

15. Fejezet

– Megint azt tervezed, hogy az ajtóm előtt fogsz álldogálni? – kérdezte Bakugou. Érezte magán a felgyülemlő kezdeti idegességet.

Harumi a kapuig kísérte őt és, miután elbúcsúztak ott is maradt.

– Nincs kedvem hazamenni – nyafogott.

– És ehhez nekem mi a franc közöm van?

– Hívj be – tanácsolta Harumi.

– Biztos, hogy nem! – utasította vissza a másik.

~15 hosszú percel később~

– Milyen szép házad van! – dicsérte Harumi, ahogy bejebb lépett a nappaliba.

– Pofa be és ülj le!

Harumi így is tett, leült a kanapéra. Na, nem azért, mert Bakugou azt mondta neki, nem... természetesen amúgy is le akart ülni.

Ekkor egy női hang szólt ki a konyhából.
– Bakugou te vagy az?!

Bakugou nem válaszolt neki.

Nem sokkal később a hang tulajdonosa felbukkant a nappali küszöbén. Beszédre nyitotta a száját, de ahogy meglátta Harumit becsukta. Ide-oda nézett a fia és Harumi között.

– Szívem, mi a baj? – szólt ki egy újabb hang, ami már egy férfihez tartozott.

A Bakugou háztartásban a túl nagy csönd nem volt megszokott, ezért gondolta megnézi mi folyik a nappaliban, így a férfi is felbukkant félesége mellett a küszöbön.

Ő is tátogott, akár csak egy aranyhal. Nézett a fiára, majd az idegen lányra, majd összenézett feleségével.

Olyan arcot vágtak, mint akik azt próbáljak eldönteni, hogy éppen csoportosan hallucinálnak-e vagy ez a valóság.

Harumi nem bírta tovább ezt a kínos légkört, ezért úgy döntött itt az ideje felszólalnia.
– Helló, Harumi vagyok Bakugou barátja –  mutatkozott be, miután felállt a kanapéról.

Kínos csönd.

Harumi ránézett Bakugoura, ahogy a fiú is rá. Bakugou életében először suttogott.
– Te akartál bejönni...

– Barátnő? – hagyta el Bakugou apja, Masaru száját a szó elég hangosan, hogy mindenki hallhassa.

Haruminak eszébe jutott a múltkori esett, amikor a suliban Bakugou összefutott az ő anyukájával, amikor ő is azt hitte, hogy járnak. Bakugou akkor nem tagadta le a félreértést direkt, hogy őt idegesítse.

He-he, ha ez nem a tökéletes visszavágás ideje...

Harumi átkarolta Bakugou karját.
– Oh, szívem lebuktunk! – Hangja színpadias volt.

Bakugou szülei a szájukhoz kapták a kezüket.

Harumi odament a szülők elé. Bakugout közben nem engedte el és magával húzta.

– Hadd mutatkozzak be mégegyszer! Sakamoto Harumi vagyok, Katsuki barátnője! – Mosolygott, közben kinyújtotta szabad kezét a szülők felé.

Bakugou anyukája erre majd kicsattant örömében. Két kézzel fogta meg Harumi kinyújtott kezét.
– Nagyon örvendek Harumi! Én Mitsuki vagyok, Bakugou anyukája, ő pedig itt mellettem az apukája, Masaru.

Masaru csak rámosolygott Harumira.

~jópár kínos perccel később~

Mitsuki ragaszkodott hozzá, hogy Harumi ott maradjon vacsorára.

Így lett hát, hogy ott ültek négyen az asztalnál. Bakugou és Harumi egymás mellett, velük szemben a szülők szintén úgy.

Harumi abban a pillanatban bosszúja következő lépésén dolgozott.

Ahogy Bakugou szájához emelte volna a villáját Harumi megállította.
– Várj, szívem! – szólt rá és sebesen kikapta kezéből az étkezési eszközt.

Bakugou zavartan és egyben dühösen nézett a lányra, de azt ez egyáltalán nem érdekelte. Csak egy cuki mosolyt küldött a fiú felé.
– Majd én – mondta, majd mégtöbb ételt rakott Bakugou villájára és azt a fiú szájához emelte. – Mond, hogy 'á'!

Bakugou nem nyitotta ki a száját. Nem is mondott semmit. Az arcáról is alig lehetett leolvasni valamit.

A két szülő meghökkenve nézte az előttük lezajló jelenetet. Nem tudták elhinni, amit láttak, hogy a fiúkat egy lány ennyire meg tudta 'szelídíteni'. Mitsuki alig bírta visszatartani a boldogsága könnyeit.

– Gyerünk már! – Harumi, érezte, hogy kezd megfájdulni a keze a sok tartástól, de Bakugou meg se mozdult.

A lánynak elfogyott a türelme és elkezdte Bakugou csukott szájához erőből nyomni a villát.

A fiú makacsul ellenkezett, de ahogy Harumi egyre-egyre nyomta a szájához, kénytelen volt kinyitni azt.

– Na látod! – sóhajtott fel Harumi. – Nem volt ez olyan nehéz, nem igaz?

Átölelte Bakugou felé lévő karját és kezével megfogta a fiúét és kényszerítette, hogy összekulcsolja vele az ujjait.

– Most én jövök – jelentette ki váratlanul Bakugou és a szabad kezével felkapta Harumi villáját a tányérjáról.

Harumi reflexszerűen engedte el a fiú karját, hogy felemelje maga előtt a kezeit kifejezve tiltakozását.
– Oh, nem, nem! Szívem én már tele vagyok! Fogyózom is szóval... – hadarta.

– Ne viccelj már! – szólt rá Bakugou és átkarolta a lányt közelebb húzva magához, és így egyben a villát tartó kezéhez. – Én ugyanúgy szeretlek, akárhány kiló vagy!

– De kedves tőled! – mondta a lány, miközben próbált elhúzódni. Ezt persze minnél észrevétlenebbül, hisz a szülők kikerekedett szemekkel nézték őket. Bakugou erejével szemben viszont sajnos nem sok esélye volt.

– Nyisd ki! – parancsolt rá finoman Bakugou.

Harumi retteget. Biztos volt benne, hogy a fiú látta a félelmet a szemeiben, mert vele ellentétben az ő arcán különös önelégültség ült ki.

Nincs mit tenni, gondolta. Ha itt a vég, hát itt a vég...

Ezekkel a gondolatokkal a fejében beadta a kulcsot és végül kinyitotta a száját, becsukta a szemét, azután csak várta a halált.

Igaz, az nem jött.

Bakugou egyszerűen csak megetette. A lánynak erre kipattantak a szemei és gyanakvóan nézett a fiúra, aki továbbra is önelégülten nézett rá.
– Nem is volt olyan nehéz, nem igaz?

Harumi nem válaszolt, csak bólintott, mire a fiú megveregette a hátát.

– Elég kérősre jár – köszörülte meg a torkát az apuka.

– Igaz is! – folytatta az anyuka. – Harumi ilyen későn már nem kellene haza indulnod! Maradj itt az éjszakára. Természetesen külön szobában! – mondta és az uccsó mondaton látszott, hogy Bakugounak címezte, mert közben mélyen a fia szemébe nézett.

Harumi elgondolkodott. Haza úgyse akart menni, Keihez sem mehet be, hisz ha szemtől-szemben állna vele biztos nem bírná ki, hogy ne mondja el mi történt a nagyszüleikkel.

És amúgy is... édes a bosszú. Remélte, hogy ha igent mond tovább idegesítheti Bakugout, így hát természetesen beleegyezett.